„Vállalom, hogy csak annak mosok, aki különválogatja a színeseket a fehérektől”

nlc | 2020. Január 24.
Fontos, hogy senki ne használja ki a másikat.

Hosszú évek kitartó munkájával elértem, hogy többé senki nem dobálja a padlóra az aznap levetett ruháját. Na jó, ez csak félig igaz. Mert nagyon is ledobálja mindenki, a fiamtól a lányomon át a férjemig. Viszont ma már felszedik! Igen, maguk, és legkésőbb akkor, amikor körbekiabálok, hogy: mosás! És nemcsak felszedik, de el is viszik a szennyestartóig. Nem volt ez könnyű út. (Mármint nem a szobájuktól a szennyestartóig, mert az könnyű lett volna, hanem ennek ellenére rávenni őket.) Kértem, könyörögtem, fenyegetőztem, de sokáig semmi.

Éveken át szedegettem utánuk a koszos alsókat, zoknikat, pólókat, és vittem kötelességtudóan (?) a mosógépig mondván: mi lenne itt e nélkül?

Aztán egyszer csak vállat vontam. Mert mégis mi lenne? Semmi. Nem lenne kimosva a ruhájuk. Ami hosszú távon úgyis nekik lenne a legrosszabb, nem igaz? Mert a tiszta ruhát szeretik, a piszkosat elvinni a mosógépig már nem. Csakhogy ez nem így működik. Meg kell érteniük: egy családban nemcsak a jó dolgok a közösek; a nehézségeket is meg kell osztanunk, hiszen együtt azok is könnyebbnek tűnnek.

Úgyhogy csak pár hétig kellett folytatnom ezt a passzív agresszív magatartást: egyszerűen nem mostam azokra, akik nem hordták ki a ruháikat.

Nos, ez az alap, innen indulunk.

De ez már nem elég. Vérszemet kaptam, és újabb ötleteim vannak. Mert ha ezt végül el lehetett érni (sőt, már a magasztosabb üzenetet is megértették), akkor talán magasabb szintre léphetünk.

Az az elvetemült elképzelésem támadt, milyen szép is lenne, ha nem nekem kéne szétválogatni a fehéret a színestől, a színeset a sötéttől. Hanem menne szépen minden ruha a saját rekeszébe. Eleve.

És mondok még valamit: talán nem volna nagy csoda az sem, ha egy idő után a zsebük is üres lenne, és nem nekem kellene kipakolnom a piszkos zsebkendőt, a maradék aprópénzt, a felszedett gesztenyét, a hajcsatot (és ki tudja még, mi mindent, ugyebár).

Igen, egyszerűen kipakolná ezeket a tulajdonosuk.

Nektek elárulom: ha kell, kényszerhez is folyamodom. Szépen félreteszek mindent, amit találok. De nem adom ám vissza, dehogy. Hadd keressék a fontosabb dolgaikat. Akkor majd csak odafigyelnek egy idő után… Sőt, ki sem mosom többé azt, ami nem az én szabályaim szerint érkezik.

Egyszóval:

vállalom, hogy ezután csak annak mosok, aki színek szerint különválogatja, és papírzsepi-mentesíti a szennyes ruháját.

De akkor boldogan. Mert nem kívánom én, hogy ugyanannyi házimunkát végezzen mindenki, mint én. De azt elvárom, hogy legalább az előkészítésben segítsenek. Pontosabban… dehogy segítség. Vállalás, igen, vállaljanak ők is a közös terhekből!

Olvass többet a témáról a Zewa oldalán.

Exit mobile version