Elég népes a családunk, és egyáltalán nem terveztem, hogy bővíteni kéne. Tudtommal a férjem is elégedett a létszámmal, ezért egy újabb – váratlan és kéretlen – családtag érkezése érthetően felborzolta a kedélyeket. Ugyan kinek lenne szüksége három gyerek mellé a második emeleten még egy labradorra is? A nagyfiam szerint nekünk.
A kutyát az utcán találta. Kölyök még (kamaszkorú lehet), és nincs sem nyakörve, sem semmilyen jelzése, ami alapján azonosíthattuk volna. Egyébként rettentő édes kis pofája van, nagyon cuki állat, úgyhogy azonnal megtiltottam, hogy nevet adjanak neki a gyerekek, és határozottan kijelentettem, hogy a kutyát nem fogadjuk be. A gyerekek persze őrjöngve és sikongatva vetették magukat a kutya nyakába, és szinte halálra dögönyözték. Harsogott a “tartsuk meg” kórus, állandó nyomás alatt tartottak a könyörgésükkel, a kérleléssel, és még a kutya is olyan szemekkel nézett rám, amire szívvel élő ember nem mondhat nemet. Hát én nemet mondtam aznap még vagy százszor, és az egyetlen kompromisszum, amire hajlandó voltam a férjem teljes támogatását élvezve az volt, hogy segítünk neki gazdát találni, és mindenek előtt elvisszük az állatorvoshoz. Addig nálunk lehet.
Az állatorvosi látogatásra viszont leghamarabb csak hétvégén kerülhet sor, ami még négy nap. Addig is el kellett látni a kutyát. Irány tehát az első kisállat kereskedés, ahol nyakörvet, kutyatálat és pórázt vettünk (közben vagy húsz teljesen felesleges dolgot kellett kivennem a kosárból, amit a gyerekek belecsempésztek kezdve a fél méteres gumicsonttól a csengettyűs kutyatábláig). Miközben ezeket vásároltuk, kezdett felderengeni, hogy ezt a jószágot valakinek ez alatt a néhány nap alatt naponta többször is meg kell sétáltatnia. Rémültem döbbentem rá, hogy ez minden valószínűség szerin rám hárul, tekintve, hogy a gyerekek erre még nem alkalmasak, a férjem pedig – szóval ő sem a legjobb választás a feladatra, mivel korán kel és későn ér haza a munkából. Egyébként én sem a körmömet reszelgetem délig, úgyhogy valami nagyon gyors és hatékony megoldást kellett választanom a problémára. És akkor beugrott a nagy mentőötlet.
A nagyfiam egyértelműen kitolt velünk, amikor a nyakunkra hozta a kutyát és ráadásul a kicsikben is hiú reményeket ébresztett ezzel, hiszen egyértelmű, hogy az ebet nem tarthatjuk meg. A megoldandó problémák tehát ezek voltak: megsétáltatni a kutyát gyorsan és “hatékonyan” minden nap reggel és este, és közben ráébreszteni a gyerekeket arra, hogy egy állat tartása nem csak az élvezetről, hanem a gondoskodásról is szól – sőt elsősorban arról! –, ami pedig ügye igencsak komoly erőbefektetés. A nagy idea a kutya érkezése utáni első reggelen, tehát ma jutott eszembe, amikor 6 órakor bedagadt, álmos szemekkel a garázsban kutattam az előző nap vásárolt póráz után, hogy megsétáltassam az ebet. A póráz a kocsi hátsó ülésén volt, úgyhogy elhúztam a tolóajtót és benyúltam érte… Majd ugyan azzal a mozdulattal, gonosz mosollyal az arcomon visszahúztam az ajtót, a pórázt pedig bent hagytam. Rájöttem ugyanis a megoldásra: ha a gyerekek annyira akarják a kutyát, akkor együtt fogják sétáltatni velem minden nap – és nyári szünet ide, nyári szünet oda, ehhez kíméletlenül felverem őket legszebb álmukból is hajnali fél hatkor. És hogy hogyan fogom egy 3 kisgyerekkel együtt sétáltatni az állatot? Ebben lesz nekem segítségemre lesz az én tolóajtós autóm, amiből az egész étáltatási mizériát családostul és GYORSAN intézhetjük – hiszen a tolóajtót elhúzva a kölykök bent ülhetnek, a póráz végén pedig a kutya kint szaladhat a kocsi mellett. Óriási ötletnek tűnt, és nagyon büszke voltam a leleményességemre. Utólag visszanézve persze rémesen ostoba és veszélyes dolog volt ez, mert bár a nyitott ajtó mellett is nagyjából biztonságban lehetnek a bent ülő gyerekek, ha rájuk kötöm a biztonsági övet, de a kutya, még ha lassan is gurul a kocsi könnyen alászaladhat a kerekeknek. De megnyugtatok mindenkit, Fortuna kegyeibe fogadta a kutyát, és nem történt semmi baj.
Szóval behúztam a kocsiajtót és felszaladtam a lakásba, és kíméletlen ébresztőt fújtam a gyerekeknek. Hát nem volt túl barátságos a művelet fogadtatása, ezt elárulom. De nem kegyelmeztem: rájuk parancsoltam a ruhát, és világossá tettem, hogy ha kutyát akarnak tartani, akkor bizony most rögtön felkelnek és jönnek velem, sőt ez így lesz azután minden nap, amíg a kutya velünk van. A kutya kedvéért végül összeszedték magukat, és láttam az arcukon, hogy nem igazán boldogok a hírtől.
De engem nem hatott meg a durcás képük: beültettem mindegyiket a kocsiba, bekapcsoltattam a biztonsági övet, az ebet betettem melléjük, és az irányt a közeli erdő felé vettem, ahol volt egy kutyafuttatásra éppen alkalmas keskeny műút. Itt a kutyát kiraktam és nagyjából tíz perc alatt úgy megfutattam, hogy aznap délig csak pihent otthon a gyerekek beszámolója szerint. Este pedig ugyan ezt végigcsináltam gondosan kiválasztva azt az időpontot, amikor a gyerekek a kedvenc mesefilmjüket akarták nézni a tévében. Ez az egyetlen engedélyezett TV-s programjuk a nyári szünet alatt, úgyhogy kifejezetten lázadó hangulat lett úrrá rajtuk, de ennek ellenére sem engedtem a 48-ból: aki kutyát akar, annak sétáltatnia kell!
Jó későn értünk haza: a kutya fáradtan, a gyerekek duzzogva, én pedig elégedetten. Útközben a középső fiam ugyanis azt mondta, hogy jobb lenne ennek a kutyusnak kertes házban, ahol kedvére szaladgálhat. Bizony, így van, és még inkább jobb lenne neki egy olyan családnál, ahol elég időt tudnak rá fordítani – tettem hozzá. Belegyező hallgatás volt a felelet. Remélhetőleg a nyaralásig közös megelégedésre sikerül ezt a szegény jószágot a neki legmegfelelőbb gazdához eljuttatni. Igaz is: nem szeretne valaki egy kedves, értelmes, szelíd és barátságos labradort? Ajándék nyakörvet és kutyatálat adok hozzá…
