Aki olvasta a korábbi naplóbejegyzéseimet, tudja, hogy hetek óta erre a vakációra készültünk, és mindent megtettünk azért, hogy ne az utolsó pillanatban kellejen kapkodni – befejeztük a függőben lévő munkáinkat a férjemmel, és elintéztük a szükséges bevásárlásokat, foglalásokat. De úgy tűnik, néha még a “minden” sem elég ahhoz, hogy simán menjenek a dolgok.
Kedvezőtlen előjelekkel indultunk el. Már mindhárom gyerek beszíjazva ült a kocsiban, a férjem pedig a vezetőülésben, járó motor mellett várta lent, hogy bezárjam a lakásunk ajtajának mind a 67 biztonsági reteszét. Egy 6 kilós görögdinnyével a hónom alatt, telefonnal a fülemen igyekeztem végrehajtani a műveletet (anyám épp azt kötötte a lelkemre, hogy hívjam, amint odaérünk), majd amikor sikerült, a dinnyét az ölembe kapva lesétáltam a kocsihoz. Áldottam a jó sorsunkat, hogy a csomagtartót lábbal is nyithatom, így nem kellett a járdára rakni a dinnyét, és ez jelentős tétel így végül problémamentesen, egy szemvillanás alatt végleg eltűnhetett a csomagtartóban. Gondoltam én.
Mindenféle terhektől megszabadulva ültem hát be a kocsiba, de ahogy becsuktam az ajtót és bekötöttem a biztonsági övet, hátul a legkisebb gyerek sírva fakadt. Szuper. Mi a baj? Hát az – mondta szipogva – hogy senki nem etette meg a teknősbékát, és mire hazaérünk Tóni (ez a mi vén, jámbor teknősünk neve), biztosan elpusztul. Nem tudtuk meggyőzni arról, hogy 1: a teknőst megetettük, 2: Tóni sokkal több időt is kibírna ennél étel nélkül. A kicsi ragaszkodott hozzá, hogy az apjával felmenjenek és megreggeliztessék a családi hüllőt. Jó, legyen. Az egész nem tartott tovább 25 percnél…
Miután átestünk ezen az életmentő beavatkozáson, joggal bízhattam benne, hogy innen már egyenes és legfőképpen sima út vezet Balatonfüredre, ahol délre vártak minket a szálláson – előző nap ekkora ígértem magunkat telefonon. A terv az volt, hogy 12 körül megérkezünk és egy órakor már a strandon pancsolunk. Ezt már mindannyian nagyon vártuk.
Viszonylag könnyedén kihámoztuk magunkat a fővárosból, aztán férjem, a tőzsgyökeres budai fiú búcsút intett Osztyapenkó hűlt helyének, és innen már vígan tényleg akadálytalanul suhanhattunk a délelőtti ragyogó napsütésben a Balaton felé. A pálya a miénk volt.
Ültem a kocsiban elégedetten, és a gyerekkori balatoni utazások jutottak eszembe: a zötyögős M7-es, a füstölögő, zajos Wartburg kombi (tetőcsomagtartóján a felfújható gumicsónakkal), a rántott csirke-comb illata a hátsó ülésen, és az az iszonyú hőség miatt letekert ablakon bevágó menetszél. Anyám haja vígan lobogott, apám pedig atlétatrikóban, pecsenyére sült bal karjával az ablakba könyökölve vezetett. Ismerős az érzés? Én imádtam minden percét azoknak az utazásoknak.
El is fogott a nosztalgia megint, és gondoltam, készítek pár fotót magunkról a családi albumba – lám, most mi vagyunk apa és anya, és a mi gyerekeink haja nem lobog a menetszélben. Merthogy hála istennek klíma van a kocsiban, és nem húzzuk le az ablakot. Mindegy, nekik más miatt lesz majd emlékezetes ez az utazás. Szóval fotóznék egyet a kis géppel, amit a táskámból halásztam elő – de a gép nem készít képet. Kifogyott az elem. Semmi gond, fotózok a telefonnal, elemért pedig majd beugrunk valahová.
Ez a beugrás Fehérvár előtt vált aktuálissá: két nagyobbik fiam jelezte, hogy pisilniük kell – naná, hiszen nyakló nélkül itták a narancslevet, míg vártuk, hogy az apjuk elrendezze fent Tóni sorsát. Úgyhogy megálltunk egy benzinkútnál, és míg a gyerekek a WC-n voltak, addig a férjem elemet vásárolt. Volna. Ehelyett igencsak zaklatottan jött ki az üzletből, és közölte velem, hogy otthon hagyta a tárcáját, amiben a papírjai, a kártyái, a pénze volt, amikor visszamentek a kicsivel teknőst etetni. Odavoltam az örömtől. Irány Budapest!
Alig egy óra múlva ismét a házunk előtt álltunk. A férjem felszaladt, én uralkodtam magamon, a gyerekek visongtak és egymást csépelték a hátsó ülésen. Az idő pedig rohant, és eközben a távolság egy métert sem csökkent köztünk és Füred között. Épp arra gondoltam, hogy ilyenkorra már ott kellett volna lennünk, amikor a férjem visszatért, és nyugalmat erőltetve magára újra a Balaton felé kormányozta az autót. Nem mentünk túl sokat: pár sarokra a házunktól eszembe jutott, hogy megígértem anyámnak, hogy felhívom, ha odaértünk – ő pedig várja a hívást, hiszen nekünk már elvileg Füreden kéne lennünk. Úgyhogy telefonáltam. Volna. Merthogy a telefonom nem volt a táskámban, sem a kesztyűtartóban, sem sehol máshol. Hanem az ablakpárkányon, a körfolyosón, a mi szeretett otthonunk bejárati ajtaja mellett. Merthogy oda tettem a kezemből, mikor bezártam dinnyével a hónom alatt. Hátra arc, vissza a telefonért, ha egyáltalán még megvan…
Biztos, ami biztos, a férjem is feljött velem, hogy körülnézzen, nehogy még valami itthon maradjon. De a telefonomon kívül nem találtunk semmit – szerencsére a készülék még megvolt. Ám mire ezzel végeztünk, és visszaértünk az autóhoz, azt kellett tapasztalnunk, hogy egy kedves ismeretlen közben leparkolt a kocsibehajtó elé úgy, hogy nem tudtunk kiállni. A férjemnél ekkor szakadt el a cérna. A gyerekek szerencsére látták, hogy az ismeretlen merre indult, így a férjem a nyomába eredt. Már eltelt 20 perc, mikor a gyerekek közölték, hogy elfogyott az innivaló, és ha gondos anyának tartom magam, akkor azonnal pótolom a készleteket. Kiszálltam tehát, és a hátramentem a csomagtartóhoz, mivel ott lapult a tartalék. Épp nyitottam volna a csomagtartót, amikor megláttam, hogy a férjem feldúltan jön visszafelé, és egy 40-es, vézna férfit húz maga után a karjánál fogva – nyilván a szabálytalanul parkoló kocsi gazdáját. Ennek a látványnak annyira megörültem, hogy meg is feledkeztem a csomagtartóról, ami lassan feltárult, és belőle a 6 kilós dinnye engedve a gravitációnak szépen kigurult és nagy durranással éppen a lábam előtt ért földet, hónaljig telespriccelve édes, ragadós dinnyelével és gyümölcshússal az új ruhám, a cipőmről nem is beszélve. Ekkor sírtam el magam.
Ezt a ruhát 4 héttel ezelőtt vettem, direkt erre a nyaralásra. Nem volt sem drága, sem márkás, csupán tökéletes minden szempontból, és én úgy készültem, hogy ebben a könnyű virágos darabban hódítom meg Füredet. Ragaszkodtam hozzá, hogy ebben utazzam, úgyhogy – immár negyedszer azóta, hogy útnak indultunk – visszamentem a lakásba és meglehetősen ideges mozdulatokkal kiöblítettem a ruhát. Aztán kivasaltam, lezuhanyoztam, végül letöröltem a cipőről is a dinnyemagokat, és újra útrakész voltam. És elszántabb, mint valaha: ha törik, ha szakad, én ma még fürödni fogok a Balatonban, este pedig nagy gráciával felvonulok fess férjem karján a híres füredi sétányon!
Szerencsére ezután már több akadály nem nehezítette sem az elindulást, sem az utat, és végül – mintegy 5 órás csúszással – meg is érkeztünk. Füred, mint mindig, most is elbűvölő volt és levett a lábamról, úgyhogy a mérgem azonnal elillant, amint elfoglaltuk a szállásunkat. A fél óra múlva pedig a Balaton lágy vize végképp feledtette kisimította az idegeimet. Megvolt a nagy korzózás is, ma pedig itt ülök a napernyő alatt, Tihanyt nézem és az önfeledten lubickoló gyerekeket, amint az apjuk nyakából vetik magukat a vízbe, és eszembe jutnak a gyerekkori élmények megint. Jesszus, anyámat nem hívtam azóta sem!
