Kedves Lackó, kedves egykori Szerelmem!
Éppen egy éve, hogy kimondtad, nincs tovább. Azóta nem beszéltünk, nem kerestél, és én is azon voltam, hogy elkerüljem a találkozásokat Veled. Látod, nagybetűvel írom, hogy Veled, de nem azért, mert még mindig szerelmes vagyok, hanem mert az elmúlt évben átalakultak az érzéseim, és tisztelet és szeretet él bennem irányodban.
Nekem te voltál az első és az egyetlen. Mikor elveszítettelek, mindent elvesztettem, ami értelmet adott az életemnek. Úgy éreztem, lehetetlen így tovább létezni: mint akit kiűztek az édenkertből a sivár pusztába – csak megfagyott, kongó üresség vett körül. Banális eset, bárkivel megtörténhet. Minden barátnőm sírt már szakítás miatt a vállamon, és sorban jöttek hozzám vigasztalásért, tanácsért, hiszen úgy látszott, az én szerelmem és kapcsolatom veled olyan, mint a gyémánt: sérthetetlen. És lám, egy pillanat alatt porlott szét mégis.
Kibírhatatlan volt az elején. Minden reggel zokogva ébredtem, és egész nap csak ténferegtem céltalanul, félig öntudatlanul, meggörnyedve a fájdalomtól. Bárhova tekintettem, minden rád, vagyis inkább ránk emlékeztettet, és minden pillanat és emlék egy újabb késszúrás volt a szívem közepébe.
„Úgy éreztem, lehetetlen így tovább létezni: mint akit kiűztek az édenkertből a sivár pusztába – csak megfagyott, kongó üresség vett körül.”
Ha nincs a családom, a hitem és a zene, talán túl sem éltem volna ezt az évet. Ezekbe kapaszkodhattam, csak ez a három vékony aranyfonál volt az, amely a külvilághoz kötött, és nem szakadt el, amikor elváltunk egymástól.
A családtól védelmet és azt a megnyugtató érzést kaptam, hogy nem vagyok teljesen egyedül a világban. Talán te nem is tudsz róla, de furcsa módon nemcsak az én testvéreim és szüleim álltak mellettem akkor, hanem az édesapád, édesanyád, a nővéred is – és ez nagyon sokat jelentett. Köszönöm nekik. Soha nem ítélkeztek sem felettem, sem feletted, nem traktáltak olcsó életbölcsességekkel, jó tanácsokkal, hanem egyszerűen csak ott voltak, és kimondatlanul is éreztették velem, hogy szeretnek, és fontos vagyok nekik. Hálás vagyok, hogy ilyen családom van, és köszönöm a te családodnak is, hogy a szakításunk után is lányukként tekintettek rám. Sok mindent kaptam tőled a hat év alatt, amíg együtt voltunk, de mind közül a legértékesebb és legmaradandóbb a családod volt, amely befogadott és szeretett. Már önmagában ezért is hálás kell legyek Neked – és az is vagyok!
Az istenhitem, amit szintén a családom csepegtetett belém kislány korom óta, volt az, amely nélkül a veszteség és az elválás megkeserítette volna az egész lelkemet. Egészen biztosan érzem, hogy hit nélkül a szakításunk miatt egy életre olyan kiábrándult és boldogtalan nővé váltam volna, aki képtelen újra szeretni és bízni a férfiakban. Nem egyszerűen csak fél tőlük és általában az emberektől, hanem engesztelhetetlenül gyűlöli is őket. A szeretet parancsa azonban mélyen a szívembe van írva, és mindig arra intett, hogy soha ne engedjem eluralkodni a haragot, amit az a fájdalom okozott, hogy kitépted magad az életemből. A vallás rutinja, a vasárnapi istentiszteletek és az imádságok akkor is emlékeztettek újra és újra, hogy csak addig élek, amíg él bennem a szeret és a remény, amikor egészen reménytelennek látszott minden. Ellenálltam ezért, amikor a keserűség fojtogatta a szívemet, mert tudtam, hogy ha meggyűlöllek, ha szabadjára engedem a rossz érzéseket és gyűlöletet irántad, azzal magam is megölöm.
Nagyon sokáig úgy fájt a lelkem a veszteségtől, mint egy vérző, nyílt, lüktető seb, és ez a fájdalom néha még arra is rá akart bírni, hogy forduljak szembe magával Istennel, és tagadjam meg mindazt, amiben addig hittem: a szeretet erejét, az emberekbe és Istenbe vetett hitet és bizalmat. Azért tudok ma írni neked, mert ezt soha nem tettem meg. Ellenálltam a harag és gyűlölet kísértésének, és ennek köszönhetem, hogy megmaradhattam – néhány láthatatlan sebhellyel gyarapodva – olyannak, aki voltam. Ez ad esélyt az új életre.
„Ellenálltam a harag és gyűlölet kísértésének, és ennek köszönhetem, hogy megmaradhattam.”
Minket két dolog hozott össze: a zene és a templom
Édesapád, amikor még kántor volt abban a gyülekezetben, ahol az én apám a lelkész, kislány koromban sokszor a térdére vett az orgonánál, és megmutatta, hogyan is működik ez a csodálatos hangszer, és milyen varázslatos dallamok csalhatók ki belőle. Valami tehetségfélét látott bennem, és biztatott, hogy járjak zeneiskolába. Így kerültem be abba az ifjúsági zenekarba, ahol te is játszottál. Ott néztelek meg jobban, és nagyon jól emlékszem, már akkor is tetszettél. Azt, hogy én is tetszem neked, a gimnáziumban mondtad el. Soha nem felejtem el azt a vallomást.
Olyan természetes volt, hogy mi egymáshoz tartozunk, és közös az utunk! Hogy mi történt, mi változott meg benned, miután leérettségiztünk, és mindkettőnket felvettek a konziba, a mai napig nem értem, de már nem is firtatom. Ha meg kell kapjam a választ, egyszer meg is fogom kapni. Talán a főváros volt ilyen hatással rád, vagy talán csak a felnőtté válás hozta elő belőled, de új dolgok kezdtek érdekelni, és más irányba kezdtél pillantgatni. Azt mondtad, meg kell találnod önmagad. Aztán egy nap – pont egy évvel ezelőtt, mikor épp lelkesen készültem, hogy elutazzunk együtt Portugáliába nyaralni (azt gondoltam titokban, ez lesz az az út, amelyen megkéred a kezem) – közölted, hogy nem lesz vakáció, mert elválnak az útjaink. Lesújtó, megsemmisítő szavak voltak, és tudom, hogy neked éppolyan tragikus és fájdalmas volt, mint nekem, hiszen minden addigi álmodnak hátat fordítottál.
„Büszke vagyok Rád, akárcsak magamra.”
Nem haragszom Rád, sosem haragudtam
Biztosan jó okod volt rá, hogy új utat válassz, és ismerlek annyira, hogy tudjam, azért tetted ezt, mert nem tehettél másként. Most, hogy sokszor átgondoltam az eseményeket, és sikerült a roncsokból új életet építenem magamnak, már józanabbul, nyugodtabban szemlélem a dolgot, és becsüllek a döntésedért. Nagyon sokan nem merték volna ezt meghozni, nem lett volna erejük kimondani. Férfi vagy a talpadon, és meg is maradsz annak, ha mindig így vállalod a döntéseidet.
Büszke vagyok Rád, akárcsak magamra. Mindketten nagy harcot vívtunk meg az elmúlt évben, és mindketten túl vagyunk rajta. Számomra most érkezett el a pillanat, amikor kimondom: Isten áldjon, ég veled!
Móni
Szponzorált tartalom
