Kedves Szülők!
Azt kívánom, soha ne legyen részetek abban, amiben 2012 augusztusának egy végzetes napján nekünk: a sürgősségi osztályon egy megrendült orvos közölte velünk, hogy gyermekünk rákos. Azt kívánom, soha ne tudjátok meg, milyen érzés ezekben a kétségbeesett pillanatokban nem megőrülni, összeszedettnek lenni, és tenni, amit ilyenkor felelősségteljes szülőként tenni kell: csomagolni, logisztikázni, a nagyobbik gyereket ellátni, elmagyarázni, mi zajlik körülötte – mindezt úgy, hogy az agyad egy hátsó szegletéből nem mozdul az őrjítő gondolat: Add Istenem, hogy túlélje a kislányom! Add, hogy kibírjam!
Ezeket a sorokat most azért írom, mert lesznek közöttetek olyanok, akikre ez vár majd: jön az a bizonyos telefonhívás vagy a váratlan fordulat, amikor egy teljesen átlagos szerda délután a mentőautó szirénája tépázza minden idegszálad, mert egy nevetséges rutinvizsgálat alkalmával kiderül, nagy a baj. A soraim azokhoz a szülőkhöz szólnak, akikkel ez megtörténik, akik lába alól a rendező kirántja a talajt, és megfenyegeti őket, bármikor elveheti tőlük a legkedvesebbet. Levelem hozzájuk szól, hogy elmeséljem, hogyan lehet ép ésszel kibírni ezeket a perceket, napokat, hónapokat.
Fotó: Profimedia
Tudom, hogy kimerültek vagytok! Tudom, hogy a fejetekben millió forgatókönyv lejátszódott már, de figyelmeztessétek magatokat arra, hogy ilyen állapotban hasznavehetetlenek vagytok. Kérlek, találjátok meg a módját, hogy alváshoz jussatok. Az alvás lételem, az elkövetkező időszakban olyan döntéseket kell majd meghoznotok, amikhez sok, bonyolult információt kaptok, amikhez sok mindent meg kell értenetek. Fáradtan erre nem lesztek képesek!
Kérjetek segítséget! Ez nem az az élethelyzet, amit egyedül kell megoldani, amit titokban kell tartani, amikor nem szabad másokat a saját bajotokkal terhelni. Nem! Ez vészhelyzet, amikor kérni kell, a segítséget pedig tudni kell elfogadni . Ne zárkózzatok be, nyissatok az emberek felé, engedjétek, hogy rokonaitok, barátaitok besegítsenek a mindennapi logisztikába, hogy szervezkedjenek, főzzenek, vigyázzanak a nagytesóra, hogy ha kell, pénzt és vért gyűjtsenek. Higgyétek el nekem, az emberek segíteni AKARNAK!
Nem szégyen, de egy ilyen élethelyzetben a nyugtató az ember jó barátja. Ebben a helyzetben mindenre szükséged van, csak a szorongásra nem. Bevallom, én a sokkoló diagnózis napjától egy éven át, egészen a szervátültetésig nyugtatókon éltem. Mondhat bárki bármit, nem bántam meg. Az életem darabjaira hullott, ennek ellenére valahogy mégis egyben kellett tartanom az egészet.
Körülbelül a megpróbáltatás ötödik napján, de legkésőbb a harmadik héten juttok el arra a pontra, hogy nemcsak testileg, de lelkileg is kimerültök. Ez az a pont, amikor erőltetni kell az összeszedettséget. Figyeljetek mindenre! Készítsetek jegyzeteket és másolatokat a vizsgálatok eredményeiről, és ha megtehetitek, kérjetek második, harmadik szakvéleményt – akár külföldről is! Ez nem helytelen, ne csináljatok belőle lelkiismereti kérdést – pláne nem akkor, ha gyermeketek ritka betegséggel küzd, pont, ahogy az én kislányom. A nagyvilágban rengeteg okos ember él, akik azért tették le az orvosi esküt, mert őszintén segíteni akarnak. Kérdezzetek! Informálódjatok! Álljatok harci készültségben!
Végül, de nem utolsósorban, higgyetek magatokban! Te és a társad képesek lesztek megoldani mindazokat a gondokat, amiket az élet az utatokba sodor. Emlékezzetek erre, kapaszkodjatok ebbe a gondolatba! Tudom, egyik napról a másikra egy szokatlan közegbe kerültök be: imádott gyermeketeket gépek, csövek, gyógyszerek, érthetetlen orvosi szakkifejezések tartják életben, de ne hagyjátok, hogy ezek elbizonytalanítsanak benneteket, mert KÉPESEK VAGYTOK HELYTÁLLNI!
Szponzorált tartalom
