Ragaszkodunk az irányításhoz, mert akkor érezzük magunkat biztonságban, ha – azt hisszük – a kezünkben tartjuk az életünk irányítását. És ez egy ideig nagyon szépen tud működni. Különösen akkor, ha voltak olyan időszakok az életünkben, amikor hagytuk, hogy minket irányítsanak mások, ha túl nagy volt a kontroll felettünk, adott esetben beszorultunk az áldozati szerepbe akár egy párkapcsolat, akár a szülők mellett.
Ilyenkor hajlamosak vagyunk megfogadni, hogy ha már egyszer megéltük azt, milyen, amikor minket irányítanak, ezt soha többet nem engedjük meg senkinek, inkább majd mi jól a kezünkbe vesszük a dolgokat. Ez azonban oda vezethet, hogy kizárunk az életünkből minden olyan más, egyébként pozitív hozzájárulást is, ami segíthet abban, hogy életünket sokkal könnyedebben és boldogabban éljük.
Olvasd el dr. Hörömpő Andrea NLCafén megjelent cikkeit is:
- A boldogság megélése – te boldognak érzed magad?
- Müller Péter: A boldogság hazatalálás
- “Mindent megteszek, hogy méltó legyek az emberek bizalmára” – Interjú Domján Andrással
Félelem az egyedülléttől
Amikor tehát megéltünk egy szélsőséget, és abból kitörünk, könnyen áteshetünk a ló túlsó oldalára, egy másik szélsőségbe. Ilyenkor sokat segít, ha megengedővé válunk, először is saját magunkkal szemben. A múlt ne félelmeket ültessen el a szívünkben, csak adjon számunkra éberséget azzal kapcsolatban, hogy a jelenünket tudatosabban éljük.
Ha a segítséget úgy értelmezzük, hogy az életünket alapvetően mi magunk éljük, vezetjük, de azért mégiscsak az az igazi, ha körülvesznek minket mások, képessé válunk arra, hogy a segítségüket hozzájárulásként fogadjuk. Ilyenkor nem feltétlenül átadjuk nekik az irányítást, csak megengedjük nekik, hogy jelenlétükkel, tudásukkal, szeretetükkel hozzájáruljanak az életünkhöz.
Nőként hajlamosak vagyunk arra, hogy “túladjuk” magunkat, és ilyenkor az adás-befogadás egyensúlya felborul, ami hosszú távon az életünk felborulásához is vezethet. A befogadás elutasítása idővel azzal jár, hogy az áramlás megakad, és nem lesz miből adnunk. Ha azonban sikerül ismét megtalálnunk az egyensúlyt az adás és a befogadás között, az a maga természetességével növekszik, és így mi magunk is egyre nagyobb hozzájárulások lehetünk mások életéhez.
Amikor valaki nem úgy közelít felénk, hogy meg akar minket menteni, hanem elismeri a saját teremtő erőnket, de felajánlja a segítségét, ne féljünk elfogadni. Megszoktuk, hogy az életnek nehéznek kell lennie, mert ebben nevelkedtünk, ez a legmélyebb önkorlátozó hiedelme az elménknek. Amikor ez vezet minket, folyamatosan olyan szituációkat teremtünk magunknak, amelyekkel bizonyítjuk, hogy milyen nehéz is a dolgunk, hiszen mennyi feladatunk van.
És igen, ismerős a helyzet, amikor örömmel veregetem meg a saját vállamat, hogy mennyire jó, ismét kipipálhatok egy feladatot, amit sikeresen megoldottam, de higgyük el, hosszú távon ugyanolyan boldogságot, ha nem nagyobbat ad a tudat, hogy nem feltétlenül kell minden feladatunkkal vérrel-verejtékkel, egyedül megküzdenünk. Sőt, aki már igazán “haladó szinten” van ebben a kérdésben, rájön arra is, hogy nem csak a segítség elfogadása, de a segítség kérése sem olyan nagy ördöngösség.
Csak figyeljük meg, mennyiben változik meg az életünk, ha tudunk kicsit könnyedebben, játékosabban tekinteni rá, nem jelentőségtelivé tenni benne a segítség kérését és elfogadását sem. Még a végén kiderül, hogy a napjainknak nem feltétlenül kell olyan nehéznek lenniük, mint ahogy azt eddig megszoktuk…
Ui.: Uraim, lehet, hogy a folyamat nem csak a hölgyeknél működik? Vajon milyen változás állna be a férfi-női kapcsolatokban, ha ezt mindkét nem elkezdené működtetni?
