Nacsa-Németh Szilvia évek óta gondolkodott már azon, hogy megírja azt a történetet, amelynek főhőse két férfi: elsőszülött kisfia, Dani, és férje, Zoli. Az ország kedvenc apukája felhívással aztán eljött az idő, a szerkesztőség postaládájába pedig megérkezett az a levél, amit néma csendben, hatalmas gombóccal a torkunkban olvastunk. A sorok írója Szilvi, aki Dani nevében mesél:
“Amíg apából apa lett, sokat kellett várni. A sok idő, a sok áldás nélküli hónap, mind érlelték, hogy a mi anyukánk és apukánk legyen a világ legeslegjobb anyukája és apukája. Anya gyerekeket tanított, apa embereket mentett egy nagy, villogó, szirénázó autóval, míg egy napon érkezésem jeleztem feléjük. Nyár volt, meleg nyár.
Lassan teltek a napok, a hetek, a hónapok, mire megszülettem. Tél lett, hideg volt, hóesés, pihe-puha és ragyogó fehér volt a világ. Anya és apa boldogok voltak, sugároztak, szerettek. Anya énekelt, versikét-mesét mondott nekem, apa pedig az életmentés után rohant hozzánk haza, játszott velem, cserélte a pelusom, úsztatott a kiskacsával a kádban, éjjel sétált velem sokat, hogy anya pihenhessen kicsit. Néha fél napokra eltűnt, olyankor anya azt mondta, dolgozik, azt a nagy villogós-szirénázós autót vezette, tudom.
Segíteni másokon: ez mozgatta őt. Ez az Apa élete, mert Apa egy igazi hős. Télen-nyáron-éjjel-nappal, hétvégén és ünnepnapon, és amikor épp nem a nagy nínós autó hőse volt, az én hős apukám lett. Velem játszott, engem nevettetett, hempergett velem a szőnyegen, tolta velem a kisautót körbe-körbe a szobában. Én pedig örömmel lovagoltam a hátán, hintáztam a karján, bújtam az ölébe, és kértem még egy mesét.
Egy napon, mikor már majdnem nyolc hónapos voltam, egy hajnalban szörnyű pittyegést hallottam a távolból. Apa mintha a karjában tartott volna, de nem éreztem őt. Távoli volt minden. Fáztam. Anya sírt – és akkor ott, azon a hideg éjszakán apa életet adott nekem. Éreztem, hogy a távolból, a hideg sötétségből újra apa karjaiban vagyok. Azon a hajnalon a szirénázó mentőautót, ami a kórházba vitt, nem apa vezette. Anya ölében utaztam, valami furcsa nedvesség csöpögött a takarómra, de én csak csendesen mosolyogtam, majd a sziréna monoton hangjára, anya meleg ölében, elszundítottam.
Sok-sok időt voltam az intenzív osztályon. A gépek sokszor sípoltak, a nővérkék sokszor futottak izgatottan. Minden nap hajnal közeledtével újra éreztem a hidegséget és a sötétet. Csak távolról hallottam a hangokat. Anya és apa rettegtek, és rövid idő múlva újra lüktetett bennem az élet.
Abban az időben a kórházban laktunk. Anya csak akkor ment el, ha apa hazaküldte pihenni. Apa néha elment, hogy megmentsen néhány embert, de a gondolatai akkor is nálam jártak.
Egy nagy utazás után Budapesten, sok vizsgálat után a doktor nénik megállapították, miért van minden éjjel hideg és sötét, és miért távolodik anya és apa, és miért lesz újra világos és meleg. Kaptam gyógyszert, és ezek a rémséges dolgok lassan megszűntek körülöttem. Hosszú idő után hazamehettem, a saját ágyamban aludhattam, nem voltak sípoló gépek. Apa megtanította anyának egy babán, mit kell tennie, ha újra fáznék, ha távolodnék. Sokszor elgyakorolták. Minden nap többször.
Az én apukám, aki megmentett sok-sok nénit és bácsit, fiatalt és időset, bekötözött sok sebet és letörölt sok könnyet, az én hősöm, a mi hősünk. Visszahozott engem a távoli hideg világból anya karjaiba, szerető családomba, az ÉLETBE! Nem múlik el nap, hogy ne lennének hálásak azért, hogy élek.”
“Ezt a történetet már rég szerettem volna megírni, elismerve férjem előtt, hogy milyen nagyra tartom őt, hogy mennyire szeretem, és hogy elmondhassam neki, mennyire tisztelem emberségét, a munkáját, a hivatását, az apaságát – meséli Szilvi. – Nála türelmesebb, jobb szándékú embert még sose láttam. Hálás vagyok, hogy ő lehet a párom, és három gyönyörű fiam apukája.”
Zoli és Szilvi élete még a szombathelyi főiskola tanító szakán fonódott össze, osztálytársak voltak, együtt tanultak, együtt jártak könyvtárba, majd egy szilveszteri bulin elkezdődött életük közös története. Mindennek 15 éve már, nyáron lesznek 10 éves házasok.
A fiatal pár első gyermeke, a ma 6 és fél éves Dani alig múlt 7 hónapos, amikor babaúszáson megfázott. A kisfiút másnap reggel nehezen lehetett felébreszteni, furcsán nyöszörgött, végül a szülők a gyerekorvosukkal konzultálva, a kórház mellett döntöttek. Itt pár napig megfigyelték Danit, majd hamarosan hazaküldték őket, mivel a tüneteket nem produkálta, leletei negatívak voltak. Másnap hajnalban Zoli már épp ment volna dolgozni, amikor a légzésfigyelő jelzett – az ajtóból jött vissza, talán az utolsó pillanatban. Észrevették, hogy Dani teste teljesen elernyedt, szája körül kék, nem vett levegőt. Éles volt a helyzet, Szilvi mentőért telefonált, az édesapa pedig két percen át folyamatosan lélegeztette kisfiát. Mire a mentő kiért, Daninak látszólag kutya baja sem volt, nevetgélt, gőgicsélt az ágyon.
Először a szombathelyi kórház gyerekosztályára kerültek, ahol hajnalban újra jelentkeztek a tünetek. Utólag derült ki, újabb epilepsziás rohama volt Daninak. Azonnal az intenzív osztályra került, ahol minden éjjel kétszer-háromszor légzéskimaradása volt.
Rengeteg vizsgálatot elvégeztek, de a szombathelyi kórház diagnosztikai lehetőségei kimerültek. Javaslatukra Dani a Heim Pál Gyermekkórházba került, ahol pár nap alapos vizsgálódás után kiderült, mi okozza a bajt, a megfelelő gyógyszer segítségével pedig a rohamok két héten belül teljesen megszűntek.
Mára Danit gyógyultnak tekintik, ő két öccse, Levente és Barnabás, példaképe, ügyes, aranyos, kedves, mozgékony kisfiú, akit otthon csak Rippel Daninak hívnak. De nemcsak a mozgásban látványosan ügyes, az autókért is rajong, a logopédus néninél például simán megmutatja, hogyan brümmög a benzines és a dízelautó, de a mentőautók típusát is profin felismeri.
A szülők az embert próbáló időszak óta missziójuknak tartják, hogy más szülőknek is megtanítsák, hogyan kell egy csecsemőt és kisgyermeket újraéleszteni. Zoli például a szombathelyi koraszülöttosztály alapítványához (Zseboroszlán Alapítvány) is bejárt, hogy tanítsa a technikát.
Miközben erről a nehéz időszakról beszélgetünk, az egész lakás visszhangzik a nevetéstől és a féktelen gyermeki boldogságtól. A fiúk édesapjuk nyakában lógnak, néha odaszaladnak megpuszilgatni anyukájukat, és átviharzanak a gyerekszobába, a tengernyi színes játék, könyv és plüss birodalmába.
Zoli a gyerekek születése óta minden este naplót ír, egyszerre hármat, mindegyik fiú történetét gyöngybetűkkel dokumentálja. A fiatal apuka már annyi naplót teleírt, hogy egy egész láda megtelt a füzetekkel.
Nem lehet nem észrevenni, Zoli rajong a fiaiért, akik imádják őt, mintha a férfi egyszerre lenne az édesapjuk, a legjobb barátjuk, a személyes hősük, a játszótársuk, a biztonságot adó bázis – a minden.
