Döntött a zsűri, megvannak az ország kedvenc apukája pályázatunk döntősei. Kilenc édesapa, kilenc szívhez szóló történet – közülük kerül majd ki a nyertes. Hogy ki lesz az, azt az olvasókra bízzuk. A héten bemutatjuk a jelölteket, ti pedig itt szavazhatjátok meg, ki legyen a győztes.
Marcell: “A villamosmegállóban álltunk, amikor egy ordítást hallottam a hátam mögül: vigyázz! A többire csak felvillanó képekben emlékszem. Megfordultam, valahogy észleltem, hogy valami felénk száguld. Félrelöktem a gyereket, én meg elterültem a földön.” Dalma szintén háttal állt épp az eseményeknek, épp ezért furcsa, hogy abban a percben felkapta a gyereket. “Láttam Marcellt a földön, láttam, hogy furcsán lóg a lába, de nem értettem semmit. A körülöttünk állóktól kérdezgettem, mi történt.” Marcell: “Az ember valahogy ösztönösen tudja, hogy kell megvédeni a szeretteit. Ilyenkor az idő mintha megnyúlna, és valami erő lehetővé teszi, hogy pont az történjen, amire szükség van.” Szinte hihetetlen, de a járókelők közül az első, aki odalépett hozzájuk, két szabadnapos mentős volt…
Mindez három hónapja történt, az orvosok azt mondják, másfél év kell a teljes felépüléshez. A férfi még mindig nehezen, mankóval mozog, vasmerevítőt építettek a lábába. Eltört a medence-, a szeméremcsontja-, több helyen a lábszára.
“A baleset után hangulatilag egyik végletből a másikba estem. Közvetlen másnap lelkendeztem, milyen jó, hogy így történt, hogy nem a gyereket vagy Dalmát találta el, és nekem is csak a lábamat. Utána jött a teljes befordulás, hiszen egy pillanat alatt újra kellett gondolni az életünket. Aztán újra az jött, hogy mégiscsak hatalmas szerencsénk volt. Ha az anyukáját találja el, azt jobban megsínyli a gyerek, őrá pedig kimondottan életveszélyes lett volna, hiszen neki fejmagasságban jött a kerék. Akkor, ott borzalmasan fájt minden, és meg se tudtam mozdítani a lábam. Igyekeztem uralkodni magamon, hogy ne ijesszem meg a gyereket, de amikor a mentősök megmozdítottak, nem tudtam visszafogni magam. Vince odajött, megsimogatta a fejem, elővette a kulacsát a hátizsákból, és megitatott. Csak utólag látjuk, hogy mégiscsak traumatikus lehetett neki a dolog, mert dührohamai vannak, a szobatisztaságból visszaesett, és pszichológushoz járunk vele.”
Most ráadásul a kisfiú bárányhimlőt kapott, és bár a “vakarózós” fázison már túl van, nem gyötörtük sokáig a fotózással, hagytuk inkább aludni.
Marcell és Dalma tíz éve házasok (mostanában gondolkodnak rajta, hogy megújítják a fogadalmukat), fiuk három és fél éve született. “Bent voltam a szülésnél, még ha csak annyit tudtam is tenni, hogy simogattam a hátát. Beszélgethetünk róla, de sosem fogjuk tudni még elképzelni sem, milyen ez. Mindig is tiszteltem a nőket, de közelről látni, hogy min mennek keresztül, az egy másik szint.” “Amikor Vince megszületett, nekem adták oda először. Úgyhogy hamar megvolt a kötődés. Hülyeség, hogy egy apa csak akkor tud mit kezdeni a gyerekkel, amikor már beszél és jár. Én a kezdetektől sokat voltam vele, pelenkáztam, etettem, fürdettem, de ez szerintem ma már alapdolog, nem érzem, hogy emiatt különleges lennék.” Mivel Marcell otthon dolgozik, az első két évet hármasban tölthették. “Nekem óriási segítség volt ez – mondja Dalma. – Mindenben számíthattam rá, megtanult hordozni kendővel is.”
Amikor két év után Dalmának vissza kellett mennie dolgozni, Vincét bölcsődébe íratták. “Nem volt könnyű megtanulni, hogyan működik együtt a munka, a háztartás, a gyereknevelés. Ha nagyon elfáradtam és megkértem, Marcell ment Vincéért, levitte a játszótérre, jókat beszélgetett az anyukákkal. Ha beteg lett a kicsi, az első nap után már ő volt otthon vele. Tudtam, hogy olyan ember vigyáz rá, aki a legjobb neki, ha én nem tudok. Előfordult az is, hogy emiatt éjjel kellett dolgoznia…” “Éjszakázásban már volt rutinom – nevet Marcell. – Vince ugyanis csecsemőkorában sokszor nehezen aludt el. Emlékszem, amikor hajnali háromtól mindketten azon dolgoztunk, hogy valahogy visszaaltassuk. Egyszer csak azt vettem észre, hogy jön fel a nap…” Dalma: “Akkor a nyakába ültette a picit, és zenére mentek körbe-körbe a szobában, amíg le nem bukott a feje.”
“Anya az első, ez a világ rendje, így boldog a gyerek. De igyekszem jó anya-kettő lenni!”
Marcell: “A gyereknevelésben a legnehezebb rész nekem az, hogy hogyan legyek hiteles. Azt mondják, szülőnek lenni egy szerep, de ha csak eljátszod, azt a gyerek kiszúrja. Ő, mivel fiú, sok dolgot automatikusan utánoz, ez pedig felelősség. Nem arról van szó, hogy mit csinálsz, inkább arról, hogy hogyan.” Dalma: “Én néha türelmetlen vagyok, ő meg valahogy úgy tud kommunikálni, hogy nem emeli fel a hangját, mégis súlya van annak, amit mond, és a gyerek megnyugszik tőle. Én meg úgy érzem, valamit nem jól csinálok.”
Marcell: “Nagyon jó anya Dalma, mindennap elmondom neki nyolcszor, mert nem hisz magában. És persze csomószor én hiszem magamról azt, hogy szar apa vagyok. De ha az embernek nem lennének kétségei, talán nem is lenne jó. Főleg ha egy gyerek van rád bízva.”
Marcell azt mondja, Vince különösen érzékeny gyerek, ezért nagyon fontos, hogyan bánnak vele. “Ha tőlünk megkapja az odafigyelést, a törődést, az érzést, hogy úgy szeretjük, ahogy van, akkor szinte mindegy, hogy a világból mi érkezik, meg fog birkózni vele.” Dalma: “Apa és az ő nagyra nőtt szíve… Ő az, aki a földön fekve, óriási fájdalmak között is nyugtatta Mukit, hogy nem lesz itt semmi baj. Ő az, aki a kórházi ágyban is elolvasta az esti (hazamenés előtti) mesét, vagy ha nem voltunk ott, akkor elmondta a telefonba. Ő az, aki otthon gyógyulva, két mankóval a hóna alatt is táncol Mukival, ha az okozza neki éppen a legnagyobb boldogságot. És ő az, aki odaül a kád mellé felpolcolt lábakkal, hogy meglegyen a közös fürdés öröme.”
Kérdezem, Vince hősnek látja-e az apukáját, amiért megmentette őt a balesetnél. Kiderül, hogy Vince szerint apa hős, de azért nem szuperhős, mert ha az volna, nem tört volna el a csontja. Ő viszont szuperhős, mert amikor jött a kerék, felrepült anya kezébe. Adott egy tanácsot is apának hasonló esetekre. Amikor az apja a kórházi ágyon feküdt, mellé somfordált, és a fülébe súgta: “Apa, ha legközelebb jön egy kerék, állj terpeszbe, és úgy elmegy a lábad között!” Még szemléltette is, hogyan kell az efféle szuperhős-tudományt kivitelezni. Biztos, ami biztos.
