„Szerelem ugyan nem szövődött, de nagyon jó ismeretségben lettünk azokkal, akiktől a fóti házunkat vettük. Időről időre meghívjuk egymást egy kávéra, vendégségbe, és jót beszélgetünk” – mondja Anna, akinek esete egyáltalán nem egyedüli. Sokan vannak, akiknek nemcsak egy kiszemelt ingatlant, bútort, tárgyat, esetleg Munkácsy-képet hozott a hirdetés, hanem értékes emberi kapcsolatokat is.
Egy koloniál garnitúrának köszönhető barátság
Nagymamája halála után Aliz örökölte a lakását, és bár több berendezési tárgyat megtartott, úgy gondolta, jó ötlet a Jófogásra tenni a nagymama egyes, Aliz stílusához nem passzoló tárgyait. A kristálypoharakon kívül a koloniál bútorgarnitúra pont ilyen volt, és bár Aliznak nem túl sok reménye volt abban, hogy elviszik, szinte azonnal jelentkezett is egy vevő. Az érdeklődő, Erdem török származású volt, felesége magyar, még az egyetemen ismerkedtek meg 25 évvel ezelőtt. Náluk, Törökországban gyakorlatilag kuriózumnak számított a koloniál, nem úgy, mint itthon, ahol a 70-es, 80-as években szinte minden család nappalijában megtalálhatóak voltak ezek a bútorok. Mivel Erdem szerint „keleties” volt ezeknek a bútoroknak a stílusa, gondolta, jók lesznek majd fiai új lakásába. A nagymama ráadásul gondosan vigyázott minden tárgyra, így a garnitúra is nagyon jó állapotban volt.
Bár Aliz nem volt hozzászokva az alkudozáshoz, ami a törököknél alap, végül egész jó áron tudta eladni a bútorokat. A legnagyobb meglepetés azonban akkor érte, amikor Erdem meghívta őt és társát vacsorára. „Azt hittem, letudjuk az eladást, aztán kész. Bevallom, először furcsálltam a dolgot, ráadásul gyorsan túl akartam lenni az egészen, de a barátom azt mondta, náluk az üzletkötés ilyen, és tiszteletlenség lenne visszautasítani, ezért elfogadtuk a meghívást” – meséli Aliz, akinek valóságos lakomában és igazi vendégszeretetben volt része, a vacsora után még vízipipáztak is. A vendéglátást pedig meg kellett hálálni, ezért Alizék visszahívták Erdemet és családját a már felújított lakásba, „magyarosabb” fogásokra. – „Ebből valahogy hagyomány lett, az elmúlt 5 évben úgy féléves rendszerességgel főzünk egymásnak vacsorát” – mondja Aliz.
„Sosem tindereztem, mégis a netnek köszönhetem a párom”
„Sosem voltam az a tinderezős fajta, egy társkereső oldalra sem regisztráltam fel soha, nem hittem bennük – kezdi Györgyi, aki a Jófogáson talált polcot és szerelmet is. – Bár az én történetem nem a klasszikus netes társkeresés esete, mégis a világhálónak köszönhetem a párom.”
Györgyi két éve vetett szemet egy polcra, ami pont illett volna az előszobájába. „A srác jó áron adta, és külön szimpatikus volt, hogy egy cuki macskával és nagyon menő szöveggel próbálta még vonzóbbá tenni a hirdetést, ráadásul nagyon kedvesen felajánlotta a telefonban, hogy hajlandó kiszállítani a polcot, aminek külön örültem, mert nem kellett fuvart szerveznem – mondja Györgyi, akinek azonnal megtetszett Ádám, amikor kinyitotta neki az ajtót. – Nagyon magas volt és helyes, és ugyanolyan jó szövege volt, mint a hirdetésben.”
Györgyi azonban túl sok jelentőséget nem tulajdonított a dolognak, kifizette a bútort, és mindenki ment a dolgára. Este azonban egy üzenet várta a Messengeren: Ádám volt az, és találkozni akart vele. „Innentől már csak történelem. Randizni kezdtünk, egymásba szerettünk, minden olyan magától értetődő és természetes volt. A slusszpoén az egészben, hogy fél évvel később összeköltöztünk, így Ádám visszakapta a bútort, nem tudott megszabadulni tőle” – nevet Györgyi.
Kiderült, hogy unokatestvérek vagyunk
Klára apai nagyapja eltört korondi porcelánja helyett keresett egy másikat a Jófogáson, hogy meglepje vele a papát, de nagyobb meglepetést okozott, mint amit valaha is gondolt volna. A belvárosban találkozott az eladóval, aki gyakorlatilag azzal indított, hogy Klára vezetéknevének származása iránt kezdett érdeklődni. Szó szót követett, mire kiderült, Klára nagypapája és a vevő, Laci nagymamája nemcsak, hogy egy városból valók voltak, de másod-unokatestvérek is.
„Kicsi a világ, szokták mondani, de hogy ennyire, azt sosem gondoltam volna. Mindkét nagyszülő Hajdúhadházon nevelkedett, a gyerekkorukat gyakorlatilag együtt töltötték, aztán az 50-es években elváltak útjaik, ki-ki más városba ment, az én nagyapám fel Pestre, itt házasodott meg, Laci nagymamája pedig Debrecenben alapított családot. Bár ritkásan tartották a kapcsolatot, Laci nagymamája sajnos tíz éve meghalt, a nagypapám pedig csak egyszer találkozott az unokával, Lacival, talán valami családi összejövetelen” – meséli Klára, aki alig várta, hogy a korondi mellé még ezt a hihetetlen jó hírt is hazavigye a nagypapának.
„Nagyapa persze alig akart hinni a fülének, de már jöttek is fel az emlékek a közös gyerekkori játékokról a kertben. Annyira boldog volt, olyan jó volt így látni őt, hiszen már egy ideje magányosan él – mondja Klára. A családi találkozóra hamarosan sort is kerítettek, előkerültek a fiókból a régi fotók is. – Akinek csak mesélem ezt a történetet, nem akarja elhinni. Annyira örülök, hogy nagypapának ekkora örömöt okozhattam, és hát magamnak is, hiszen a mi családunk eléggé szétszóródott a világban, több távoli rokonnal nem is igen tartjuk a kapcsolatot. Ha jól kalkulálunk, Laca és én harmad-unokatestvérek lehetünk, de más közös pont is van, mindketten újságírással foglalkozunk. Most épp egy közös könyvön dolgozunk, amiben a saját gyökereink is nagy szerepet kapnak majd.”