Amikor általános iskolás voltam, még nem voltak olyan nagy különbségek az emberek között, mint ma – legalábbis az anyagi helyzetük hasonló volt. A rendszerváltás előtti évekről van szó. Ebben az időben azért már hozzá lehetett jutni olyan különféle exkluzív dolgokhoz, amikkel nagyon menő lehetett valaki a suliban: talán furának hangzik, de a banán is ilyen ritka és értékes árucikk volt. Egyszer egy hatalmas fürttel állított haza apám – még a lélegzetünk is elállt ekkora csoda láttán – és én persze másnap vinni akartam belőle az iskolába: egyrészt hogy megegyem, másrészt hogy felvágjak vele. Anyám ezt mondta: “ne vigyed el, mert másoknak szomorúságot okozol, hogy ők nem ehetnek banánt. Ha pedig mégis viszel, ne kérkedj vele, hanem oszd meg mindenkivel”.
A versengés elkerülhetetlen
Azóta is ez a mérce nekem ilyen helyzetekben. Anyám egyébként tanár volt hosszú évtizedekig és csak nemrég ment nyugdíjba, így hát testközelből látta, az egyes években mik voltak azok a trendi dolgok, amiket egy magára valamit is adó gyereknek birtokolni kellett ahhoz, hogy a társai szemében nagymenő lehessen. Régebben ártatlannak tűnő és olcsó dolgok voltak ezek: egy “szagos radírral”, eredeti Rotring ceruzával, matricás rágóval vagy éppen egy banánnal már jó eséllyel versenybe lehetett szállni a figyelemért és elismerésért, ma viszont már sokkal többe kerül a dicsőség. A legfrissebb kiadású okostelefonok és más drága kütyük jelentik talán a legfőbb státusszimbólumot a gyerekek körében, és elképesztően sóvárognak azután, hogy nekik is legyen ilyen – az elsődleges motivációjuk persze ebben az, hogy ne maradjanak le a többi mögött és ők is “villanthassanak” valamit – magára a készülékre, mint használati tárgyra nincs akkora szükség.
Ezzel be is indul egy olyan verseny, amibe ha beszáll valaki, akkor nincs megállás. Ám míg a versengésben a babérokat – és kudarcokat – a gyerekek aratják le, addig a terheket a szülőknek kell viselniük, ami bizony nem kevés anyagi áldozattal is járhat. De nem csak ez a hátulütője, ha státuszszimbólumok gyűjtésébe kezd egy gyerek: az ilyen versengés befolyásolja a személyiségét és értékítéletét – általában rossz irányba.
Aki kimarad, rosszul jár
Ugyanakkor az a gyerek, aki folyton kimarad a trendekből, mert a szülei puritánságra, szerénységre akarják nevelni, vagy mert egyszerűen nincs lehetőségük megvásárolni a legújabb státusszimbólumokat, szintén rosszul járhat: fájó, maradandó, és a felnőtt életét is befolyásoló emlékeket szerezhet neki, ha mindig kimaradni a népszerűségből. Ugyan kinek tesz jót, ha nem tud beilleszkedni egy közösségbe, mert nincs menő cucca? Ki felejtené el egykönnyen, ha ezért ki is nevetik és gúnyolják? Márpedig ez könnyen megeshet azzal a gyerekkel, aki nem tudja tartani a lépést az aktuális divatokkal és a jómódú szülők csemetéi által diktál trendekkel.
Ma, amikor nagy különbségek vannak a családok vagyoni helyzetében, talán aktuálisabb a kérdés, mint valaha: szabad-e engedni a szülőknek és a tanároknak, hogy ilyen jellegű státusz-versengés induljon el? Ha pedig zajlik a verseny, de esélyünk sincs arra, hogy a gyerekünk ebbe beszálljon (mert nincs rá pénz), akkor hogyan fogadtassuk el a vele ezt a helyzetet anélkül, hogy akkor kirekesztettnek érezze magát? És még egy kérdés: ha bármit megengedhetünk anyagi szempontból a gyermekünknek, az azt jelenti-e, hogy meg is kell engedni mindent?
Sokat számít az iskolaválasztás
Nehéz jó válaszokat adni. Továbbra is anyám álláspontját tartom helyesnek, ami a tapintaton, együttérzésen és jószívűségen alapszik. Persze nem várható el minden szülőtől, hogy belássa ennek a véleménynek az igazságát, és ezután visszafogottan engedje majd el iskolába a gyerekét – hiszen sokszor maguk a szülők akarnak kérkedni azzal, hogy mi mindent meg tudnak adni a csemetéjüknek. Márpedig elég egyetlen olyan gyerek az osztályba, akinek kirívóan több és jobb jut mindenből ahhoz, hogy ez sóvárgást, elégedetlenséget, irigységet, fájó érzéseket szüljön a többiben, és otthon elkezdjék “pumpolni” a szülőket, hogy szerezzék be a vágyott holmikat.
Megoldások azért vannak. Az egyik, hogy ha van rá lehetőségünk, válasszunk olyan iskolát, ahol ezt a kérdést kiemelten kezelik a tanárok és az igazgatóság. A legjobb, ha maga az iskola határozza meg a házirendjében, hogy mit szabad bevinnie a gyereknek az iskolába és mit nem. Sok suliban például éppen azért tették újra kötelezővé az iskolaköpenyt, hogy elejét vegyék a “ruhaversenynek”, és ha belegondolunk, ez nagy áldás azoknak a szülőknek, akik nem tudnának havonta új, márkás darabokat venni a gyereküknek. Nem biztos, hogy bigott szigorról van szó, sőt sokkal inkább arról a törekvésről, hogy szolidaritásra neveljék a gyerekeket, és védjék azokat, akik anyagilag kiszolgáltatottabbak családból érkeznek.
Vannak tartósabb értékek is
Ezen kívül otthoni példamutatással, neveléssel és sok-sok beszélgetéssel lehet kikerülni az ilyen helyzetekben rejlő csapdákat. Ne számítsunk arra, hogy a gyerek nem fog versengeni, hiszen számára mindennél fontosabb, hogy elfogadtassa magát a társaságában. Inkább tanítsuk meg arra, hogy mivel és hogyan érdemes neki versengenie: mindenkinek vannak ugyanis erényei és erősségei. Ha nem is tud a legújabb mobiltelefonnal villantani, elismerést attól még kivívhat azzal, ha ügyesebb, okosabb a többségnél. Keressük meg a gyermek talentumait, tehetségét, és otthon külön is segítsük ezek fejlődését. Ha jó a hangja, füle, tanítsuk zenére, hangszerre, ha jó mozog, küldjük edzésre, ha van érzéke a matekhoz, irodalomhoz, vagy bármilyen más tárgyakhoz, otthon tanuljunk vele és adjunk neki lehetőséget, hogy extra tudást szedjen fel – olyat, ami másnak nincs az iskolában. Ezek is értékek (sőt maradandóbbak és hasznosabbak, mint egy éppen aktuális csúcstelefon), amikkel kitűnhet a többiek közül, és kivívhatja velük a vágyott elismerést és irigykedő szempillantásokat.
