Szombaton már a harmadik napja úgy ébredtem, hogy ökölben van a kezem és ringatom magam. Korábban azt gondoltam, hogy az ökölbe szorított kéz csakis az agresszió jele lehet, ma már tudom, hogy jelenthet mást is. Például azt, hogy az ember saját magába kapaszkodik. Szóval reggel 5:30-kor a szokásos zaklatott kelés, aztán leültem a gép elé. Címlapszerkesztés, hírek átnézése, a napi rutin. De hisztérikus voltam, úgy éreztem, nem jöhet több rossz, mint amennyit az elmúlt napokban kaptam, innen már csak felfelé lehet menni, de tényleg. Délben anyukám hívott, kérdezte: átjöjjön-e. Belekiabáltam a telefonba, hogy tudja, hogy dolgozom, NEEEEE jöjjön! A műszakom végén, délután 5-kor lenémítottam a telefont, és elindultam a városba, bedugtam a fülhallgatót a fülembe és mentem. Haragudtam, amiért türelmetlen voltam anyuval, haragudtam az ébredések miatt, haragudtam a rossz hírek miatt, haragudtam a sok munka miatt.
Este értem haza. Láttam, hogy anyukám keresett. Visszahívtam. “Szeretlek, de ismersz: szükségem van arra, hogy egyedül legyek, és soha nem mondom el neked a gondjaimat. Te gyengébb vagy, mint én, és ha ezt látom, az engem is legyengít.”
Éreztem a könnyes mosolyát, ami “csak az én anyukámnak van”.
“Azért kerestelek, mert a nagymamád régi imakönyvéből kiesett egy fotó. A te tablóképed pici méretben. Az volt a hátára írva: Légy áldott, jó gyermek.”
Nevezzük hát sorsnak, Istennek, hétköznapi véletlennek vagy csodának. A zaklatottság elmúlt, az erő megérkezett. Az üzenet átjött, Nagyi.
