Nézzük egy kicsit az én esetemet (mely talán a tiéd is). Nem tudtam soha megnyugodni. Mikor érek már haza? – tettem fel magamnak a kérdést, ami paradox volt, hiszen valahol már tudtam, hogy otthonra találtam, és otthon vannak velem azok, akiket szeretek. Mert mintha beakadt volna valami: “még nem lehet”, “ezt még le kell tenni”, “ez biztos azért van, mert”… Ahogy utaztam ezekben a belső dimenziókban az alapbajom problémáinak megértéséért és feldolgozásáért, egyre inkább kezdett gyanússá válni a helyzet. Valójában ez az önfeloldozási akció volt a legnagyobb terhem. Rájöttem, én nem szeretem ezt csinálni, mindenféle kezelésekre járni és azon agyalni, hogy vajon melyik felmenőm batyuját cipelgetem, milyen mintázatokat követek öntudattalanul, melyik előző életemben történt valami trauma, milyen jelentése van ennek vagy annak a helyzetnek stb. Azt gondoltam, ha az önmagam lényegéhez vezető út ilyen, akkor senki soha nem élhet teljes életet, a legszorgalmasabb önoldozó sem. Az egész egy átláthatatlan kupaccá vált, és nem ért véget. Természetesen nem mondom, hogy egy-egy dolog kitisztulásánál nem éreztem könnyebben magam, nem lettem ettől érzékenyebb és tudatosabb. Bár erős a gyanúm, hogy a pozitív változások talán ennek ellenére történtek meg velem, és nem emiatt!
Úgy éreztem, nem fair játszma ez. Aki már belebonyolódott ennyire a saját lelkébe, jól tudhatja, hogy soha nem ér véget. Azt hiszed, na most jól megtaláltad a forrást, aztán két nap múlva minden visszarendeződik benned a jól megszokott kerékvágásba, leteszed és felemeled a csomagot. Aki csak a generációs batyukban hisz, annak talán könnyebb dolga van, ha valaki a reinkarnációban is, akkor a teher még nehezebb. Ezer és ezer élet, családi és generációs minta és a kollektív tudattalanról még ne is beszéljünk. Mekkora büntetés ez!…
A teljes cikket a Már megvagy blogon találod!
