Tizennyolc éves voltam, amikor faluról a nagy Budapestre költöztem, hogy egyetemi tanulmányaimat megkezdjem. Eddig a pontig az otthonom, azon belül is tetőtéri gyerekszobám volt a legstabilabb pont az életemben, az a hely, ahol nemcsak biztonságot, de békét is leltem. A tenyérnyi kis helyiség, a mindig változó színű falak megannyi fejezet szemtanúi voltak, végignézték,
- ahogy kinövöm a Barbie-t, és mindent Brad Pitt-tel ragasztok tele,
- ahogy könyvtárrá, sötétkamrává, műteremmé és tanulószobává rendezem át a teret,
- ahogy fanatikus Guns n’ Roses-rajongó válik belőlem,
- ahogy sírok a tinihormonok és a matekkettesek miatt,
- ahogy a takaróm alatt az első fiúmmal csókolózom,
- ahogy sminkelni és öltözködni tanulok,
- ahogy az ablakpárkányon ücsörgök, és a csillagokat kémlelem,
- ahogy összepakolom a fél életem, hogy egy kollégiumi szobában találjam meg ugyanezt a biztonságot.
A leválás nemcsak a szüleimről, de a gyerekszobámról is nehezemre esett, emlékszem, éveken át abba a gondolatba kapaszkodtam, hogy mindjárt péntek, és vonatozhatok haza, oda, ahol minden jó és biztonságos. Ilyenkor hosszú órákra bezárkóztam a szobámba, és próbáltam feldolgozni azt a rengeteg jó és rossz dolgot, amit Budapesttől kaptam, vasárnapra pedig annyira feltöltődtem, hogy feltöltődve szálltam a ringbe újra.
Aztán eltelt 17 év, a kollégiumot számtalan albérlet váltotta, én pedig beletanultam a fővárosi életembe. Megtanultam, hogy a békém és a nyugalmam rajtam áll, meg kell találnom a módját, hogy messze a szülői háztól is megteremtsem azt. Ennek ellenére hazatérni, a gyerekszobámban aludni mind a mai napig felér egy terápiával. A szoba rezgése, a rózsaszín falak, a szőrös mackóm és a régi könyvek mintha csak arra várnának, hogy újra megérkezzem. Itt nem számít, hogy mindjárt betöltöm a harminchatot – és még mindig pokoli szerencsésnek érzem magam, hogy nekem lehetett gyerekszobám.