Elköltözött a gyereked, esetleg külföldre ment? Nem egy könnyű helyzet…

Előbb vagy utóbb minden szülő el kell, hogy szakadjon a gyerekétől, ez az élet rendje. Mostanában azonban mintha felgyorsult volna a világ, a gyerekek gyakran már egyetemre vagy középiskolába is külföldre mennek, sokan bentlakásos kollégiumba költöznek. A kor is változó, egy 18 éven felüli gyerektől sem könnyű elszakadni, hát még egy 15 évestől! Érzelmileg nehéz ez a szülőnek és a gyereknek egyaránt, de igyekezni kell a lehető legjobban túlélni, és közben nem szabad elfelejteni, hogy a távolság ellenére is maradjunk közel a gyerekünkhöz, mert továbbra is szüksége van a szülői segítségre, és mindig, minden körülmények között meg kell védenünk őt, hiszen továbbra is a kislányunk, kisfiunk marad.

Zsolt lánya már az egyetem első évében is külföldön töltött egy szemesztert, az alapdiplomája után azonban örökre egy másik országba költözött, ahol egyetemre jár, és férjhez is ment.

Amikor a lányom érettségizett, már akkor szerettük volna rábeszélni arra, hogy pályázzon meg egy külföldi ösztöndíjat, mert nagyon jó képzést kaphatott volna, de ő akkor még nem akart. Az egyetem második szemeszterében viszont rájött arra, hogy tökéletesen csak akkor tanul meg oroszul, ha eltölt nyelvi környezetben egy kis időt, ezért Moszkvába utazott egy fél évre. Nagyon nem volt könnyű nekem apaként, de tudtam, hogy sokat profitál belőle, így látszólag boldogan és könnyedén engedtem el, de belül nagyon aggódtam. Szerencsére már egy csomó módja van annak, hogy tartsuk a kapcsolatot, rendszeresen videotelefonáltunk, írtunk egymásnak üzenetet, ezért viszonylag könnyen elment a fél év. Aztán hazajött és lediplomázott, de tudtam, nemsokára megint elmegy, most már hosszabb időre, mert a mesterképzést szerette volna külföldön elkezdeni. Kifizetni nem tudtuk volna, de mivel évfolyamelsőként végzett, könnyen kapott ösztöndíjat Európa egyik legjobb egyetemére, ahol politológiát tanult. Jelenleg hat nyelven beszél felsőfokon, és közben beleszeretett egy fiúba is, akivel összeházasodtak. Mostanra megértettem, hogy soha nem fog már Magyarországon élni, az ő élete ezentúl tőlem több ezer kilométerre zajlik, nélkülem. Kárpótlásul boldog, sikeres, jelenleg harmadik diplomáját csinálja, tanít az egyetemen, és szerencsére gyakran beszélünk. Évente kétszer, háromszor találkozunk, ez nekem nagyon kevés, de megértettem, hogy ő így boldog. Ez pedig mindennél többet ér egy szülőnek.

Szilvia mindig is tudta, hogy korán el kell szakadni a kisfiától, mert a gyerek annyira tehetséges volt kicsi kora óta a sportban, hogy nem volt kérdés: akadémiára fog járni, ahol a bentlakás szinte megúszhatatlan.

Rengeteg átvirrasztott és átsírt éjszaka után beláttam, hogy nem tehetek mást, mint azt, hogy beleegyezem a kollégiumba költözésbe. Megvalósíthatatlannak láttam, hogy a heti 7-8 edzés mellett még normális gimnáziumba járjon a gyerek, és haza is utazzon naponta 3 órát. Ez iszonyatosan megterhelő lett volna neki, így a nyolcadikos továbbtanulási papírra már első helyen az akadémia iskoláját jelöltük meg. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy nincsenek kétségeim a döntésünkkel kapcsolatban, hiszen ezzel belegyeztem abba, hogy a tanulás helyett a sportot válassza a gyerek, de úgy éreztem, nincs más választásom. Közben borzasztóan aggódtam, hogy a 15 éves kisfiam mit fog csinálni nélkülem, és vajon elég időt tölthetünk-e együtt úgy, hogy csak hétvégén találkozunk. Augusztus közepe óta lakik kollégiumban, és lassan, nagyon lassan megszokom, hogy eggyel kevesebben vagyunk itthon. Átkozottul hiányzik a nap minden percében, de ez nem szabad, hogy rólam szóljon, egyedül az ő sikere és boldogsága a fontos. Bízom benne, hogy megállja a helyét, és egyre önállóbb lesz. Mindennap beszélünk telefonon, sokszor többször is egy nap, és nagyon várjuk a hétvégéket, amiket együtt tölthetünk. Ilyenkor rengeteg feladat szakad ránk: ki kell mosni a heti szennyest, bevásárolni a következő hétre mindenfélét, amit elvisz, és közben még tanulni is kéne, meg bepótolni a hét közben kimaradt időt. Igyekszünk hozzászokni ahhoz, hogy nagyon korán elköltözött a fiunk, és próbáljuk a lehető legtöbbet kihozni ebből a helyzetből.

Már tízezer magyar diák tanul külföldön, és egyre többen mennének

Nyilván mindenki másként éli meg a gyereke elköltözését, azonban hiányozni minden szülőnek hiányzik a gyereke. Sőt, azt gondolom, hogy a gyereknek is hiányzik az anyukája és az apukája, a családja, ez teljesen normális. Viszont az elszakadás is egy elkerülhetetlen lépés, sokaknak ez az első komoly lépés a felnőtté válásban. Bízzunk benne, hogy a gyerek, akit egészen az elköltözése pillanatáig igyekeztünk a lehető legtöbb dologra megtanítani, egyedül is megállja a helyét.