Misi életem első nagy szerelme volt, az első komoly párkapcsolatomat vele élhettem át. Volt összeköltözés, megfelezett rezsiköltség, gondosan összekuporgatott utazások, fárasztó vizsgaidőszakok, áttáncolt éjszakák, viharos szeretkezések és véget nem érő sorozatnézések. Mindketten „kezdők” voltunk, a húszas éveinket tapostuk, tele voltunk álmokkal, tervekkel, naivitással és tapasztalatlansággal. Ez utóbbi lett a vesztünk is, elhittük, hogy ha egyikünk külföldön kap munkát, az törvényszerűen a kapcsolat végét jelenti. Misit elcsábította a világ, egy visszautasíthatatlan ajánlat, nekem azonban a diploma miatt maradnom kellett – és hagytam, hogy a keserűség, a féltékenység, a hiány szépen lassan felemésszen mindent.
Misit nagyon sokáig nem tudtam kiheverni, azt vallottam, nekem nem kell többi férfi, csak a szex – aztán jött Péter, akivel annyira oltárira sikerült az egy éjszakás kaland, hogy négy évig „ki sem szálltunk az ágyból”. Könnyed, eksztatikus, kalandos kapcsolat volt a mienk, amit szerelem helyett a carpe diem ragasztott össze. A felelősségvállalásra, a fegyelemre és a többi komoly, felnőtt műfajra magasról tettünk, félelem nélkül mentünk előre, és adtuk át magunkat az élet orgazmusainak – és nem sejtettük, mennyire érik már az a pofon. Peti, mint utóbb kiderült, nyitott kapcsolatnak hitte kettőnk dolgát (igaz, soha nem beszélt róla), és egy tavaszi napsütéses csütörtökön megtudtam, hogy háromnegyed éve csal, öt hónap múlva pedig apai örömök elébe néz.
Sebeimet az „árulás” után körülbelül másfél évig nyalogattam, amikor irodám ajtaján besétált Dénes, a komoly, visszafogott, elképesztően művelt informatikus, hogy fél év randizás után vegye a bátorságot, és megcsókoljon. Két higgadt, őszinte, játszmák nélküli felnőtt találkozása volt a miénk, akik borzalmasan hálásak voltak az életnek azért, hogy egymás vállán megpihenhetnek. Kapcsolatunk magasba és mélybe szökő amplitúdók helyett egy kiszámítható, stabil, okos, figyelmes barátsággá fejlődött, aminek sajnos a végét is ez hozta el. Csendben, veszekedés nélkül, egymást ölelve váltunk szét.
Sok vagy kevés, nem tudom, de a harmincöt évem alatt erre a három párkapcsolatra tudok visszatekinteni. A forgatókönyvekben első olvasatra semmi közös nincs, ám annyi mégis akad, hogy mára mindhárom férfival barátként szeretjük egymást. Nyoma sincs megbánásnak, keserűségnek és haragnak, barátként szemléljük egymást, mintha soha semmi rossz nem történt volna közöttünk. A legtöbb ember számára ez felfoghatatlan és abnormális, és fontosnak érzi, hogy ilyen-olyan elméleteket gyártson arra, hogy két néhai szeretőből miért nem lehet soha barát.
Van, aki szerint nem vagyok képes teljesen elengedni őket, egy láthatatlan kötelékkel kapaszkodom beléjük; van, aki szerint nem vagyok, nem lehetek őszinte, hiszen egy megcsaláson nem lehet túllépni; és van, aki szerint annyira fontos számomra, hogy mit lát belőlem a környezetem, hogy még az exeimmel szemben sem tudom kimutatni az őszinte érzelmeimet. A legszélsőségesebb véleménnyel persze az aktuális pasik és barátnők rendelkeznek, akik nem tudják elviselni a gondolatot, hogy a volt pasimmal ebédeljek. Ahány ember, annyi elmélet, de valamennyiben közös, hogy az exekkel nem barátkozunk. Tényleg nem?
