Jó tíz évvel ezelőtt szentül hittem, teljes az életem. A munkám a hobbim volt, sőt a szenvedélyem. Parádésan megfizettek érte, kellő izgalommal és élményanyaggal látott el népes baráti köröm, és eszem ágában nem volt lemondani arról, hogy magam, csakis magam dönthessek a fennmaradó szabadidőm minden egyes másodpercéről. Egyvalamit kívántam csak: mindez tartson minél tovább.
Aztán egy átlagosan unalmas kedden belibegett a szívembe valaki, aki fél évvel később életem szerelme, három évre rá a feleségem lett, majd futószalagon érkeztek a srácok is. És tótágast állt minden, ahogy kell, hiszen szerelmespárból kiscsalád, kiscsaládból nagycsalád lettünk, földcsuszamlásszerű sebességgel.
Nem volt egyszerű eljutni idáig. Tíz párból kilenc szinte csak egymásra néz, aztán kilenc hónap múlva jön az, akinek jönnie kell. Nálunk finoman szólva sem így történt: átsírt éjszakák és nappalok után, jó néhány műtétet követően a sorsnak (a jó szerencsének?, az isteni beavatkozásnak? – a kívánt rész aláhúzandó) köszönhetően készülhettünk életünk első igazi közös projektjének nyitónapjára, Csipi érkezésére.
„Belibegett a szívembe valaki, aki fél évvel később életem szerelme, három évre rá a feleségem lett.”
2012 augusztusában, szolid 12 órás, közös vajúdást követően ott álltam a szülőszoba ajtajában, feleségem kezét markolászva egy szanaszét szaggatott, egyszer használatos L-es műtősruhában (szegény gönc, nem bírta a terhelést, miután egy XXXL-es testet próbáltam belepréselni). Patakokban folyt a könnyem.
Gondosan megrendeztem az ilyenkor szokásos ünnepnapokat (tejfakasztók sorozata, vagyis lelkiismeretes ivászatok a barátokkal), elárasztottam a Facebookot bejegyzésekkel, aztán vártam, hogy rám szakadjon az a földöntúli érzés, amiről a rutinos apák néhány tétel alkoholos frissítő után, idült mosollyal az arcukon ódákat zengtek. Hát, nem jött semmi.
Rendesen rágörcsöltem, faltam a szakirodalmat, a témával foglalkozó blogokat, telefonos segítséget kértem barátoktól-ismerősöktől, éjszakánként pedig önnönmagam érzéseit vizsgáltam, és relaxáltam.
Aztán egyszer csak átszakadt a gát
Néhány hónappal később feleségem hosszas unszolásomra volt szíves elhagyni a lakást, hogy egy kicsit magával is törődjön, így életemben először magamra maradtam saját, elsőszülött gyermekemmel. Amikor becsukódott nejem mögött az ajtó, Csipi azonnal felsírt. Mit felsírt, az Operaház baritonistáit megszégyenítő módon ordított fél órán át, akár Sümeghy művész úr a Szomszédokból. Mindent megpróbáltam: simogatás, becézgetés, bohóckodás, lovacskázás, csörgőzés – természetesen minden hatástalannak bizonyult. Már épp nyúltam a telefonomért, hogy felhívjam Rellát, és tájékoztassam: ez nekem nem megy, amikor történt valami. Hogy mi, azt nem tudom. Csipi talán megszánt, talán érezte, hogy elsőre sok lesz ez nekem, talán észrevette a szememben a halálba menetelők rémületét, de az is lehet, hogy pusztán szórakoztatta a látvány. Mindenesetre a kétségbeesett sírás átváltott felhőtlen kacarászásba. A folytatásban még azt is megbocsátó vigyorral nyugtázta, hogy az összecsúfolt pelenka és rugdalózó cseréje, tehát egy optimális esetben két percet igénylő manőver jó negyedórán át tartott, és anya helyett egy gyöngyöző homlokú hegyomlás végezte el, durván remegő kezekkel. Ez a semmilyen jelentőséggel nem bíró, banális esemény lökött át az összes kétségem és elvárásom túloldalára.
Attila és a gyerekek
Azóta nem akarok apaként megfelelni senkinek
A feleségemnek, a gyerekeimnek, de még saját magamnak sem akarok már görcsösen megfelelni. És azt sem várom, hogy valami addig ismeretlen csodás boldogság szálljon meg mindennap. Szép dolog olvasmányélményekkel, mások által megélt esetek tanulságaival felvértezve készülni a szülőségre. Jó néhány ellesett trükk, jó gyakorlat, praktika remek szolgálatot tehet, az önvizsgálat pedig nélkülözhetetlen, amikor szügyig járunk a „családozásban”. Ugyanakkor ezek az eszközök működésképtelenek egy bizonytalankodó, folyamatosan önmagát elemző, kétkedésével önmagát gyengítő apa (vagy anya) kezében.
Csipi az ominózus fellépésünk óta csaknem hat évvel lett idősebb. Csodaszép, büszke és kellően nagyszájú óvodás, aki több rajzpályázatot is nyert, percenként kificamítja a bokáját, és már hat foga kiesett (ezt az imént kérdeztem meg a feleségemtől, mert ki képes ezt számon tartani?). Elsőszülöttem igazi nagytesó, aki egyik percben sanyargatja, a másikban agyonszereti húgát és öccsét. Merthogy három és fél évvel ezelőtt belőlem egy csapásra nagycsaládos édesapa vált.
„A feleségemnek, a gyerekeimnek, de még saját magamnak sem akarok már görcsösen megfelelni.”
Másodjára már „igazi” apás érzéssel vonultam a szülőszobára, és ugyanúgy patakzottak a könnyeim, amikor meghallottam második lányom, majd néhány perccel később első fiam hangját, mint nővérüknél. Nuli a világ legbájosabb és legmutatósabb három és fél éves energiagombóca: cseppet nagyképű és önjáró bölcsis. Pardon, szeptembertől ovis. Szükséges gyorsan korrigálni, mert akkora a lelke és az igazságérzete, mint a Fradi-pálya: csak a Groupama Arénával ellentétben nála odabent mindig telt ház van. Ezzel együtt kész és képes a nap bármelyik pillanatában szétszekírozni két perccel fiatalabb öccsét, az én egyetlen, páratlanul fess és érzékeny fiamat, Mircsit. Aki angyali mosollyal közelít, aztán lecsap, mint egy kobra, egyszerre akár mind a két nővérére is, ha úgy tartja úri jókedve, vagy ha bárki az autóit és a buszait fenyegeti. Villámgyorsan rájött, hogyan tud boldogulni két temperamentumos lánytestvére mellett, és nem is fél használni ezeket a nem kicsit manipulatív eszközöket. És persze néha olyan is van, amikor szent a béke, és túlárad a szeretet hármójuk között. Na, az tényleg földöntúli érzés.
Három srác, három önálló személyiség és akarat. E három elszánt bandita mellett hogyan lehetek én sikeres, hatékony és boldog apa? Fogalmam sincs, mert nem érdekel. Pontosabban szerintem felesleges a stratégiai tervezés, az összetett sikerkritériumok felállítása. Csak azt a napot látom, amit épp elkezdünk: ezt éljük meg szeretettel, játékkal, bolondozással, sok beszélgetéssel, és persze vitával, veszekedéssel, ha az élet úgy hozza. És igen: nekik is látniuk és tapasztalniuk kell, hogy apa nemcsak cuki fej jóbarát, hanem „pipa” és olykor még őrjöng is. És nyilván nem csinál mindent tökéletesen. Sőt, vélhetően sok hibát vét, de nem baj. Mert ezt a mozit együtt csináljuk és nézzük. Ha úgy tetszik, az életünk egy kölcsönös tanulási folyamat. Persze azért azt rögzíteni kell, hogy apa (és anya, igen, talán inkább anya) a főnök.
„Csak azt a napot látom, amit épp elkezdünk: ezt éljük meg szeretettel, játékkal, bolondozással”
Tíz év eltelt, és tótágast állt a világ
Vannak napok, amikor úgy érzem, nem megy tovább: képtelen vagyok több nyafogást és hisztit elviselni, az állandó dzsihádot kezelni. Mégsem adnám oda a mostani életem legvacakabbnak gondolt pillanatát sem a tíz évvel ezelőtti idill legzúzósabb agglegény-hónapjáért cserébe. Három parádés apróság robbant be az életembe, és amikor nincsenek velem, folyamatos hiányérzet gyötör. Gyermeki türelmetlenséggel várom a pillanatot, amikor ismét magamhoz szoríthatom őket. Apának lenni semmivel fel nem cserélhető, ki nem váltható, mindenemet átjáró és meghatározó érzés.
Apának lenni menő.
