„Szia, Kriszti vagyok, a párod kollégája” – konkrétan leizzadtam, amikor nemrég így szólt bele a telefonba a vonal túlvégén egy női hang. Egyből arra gondoltam, hogy a páromat baleset érte, esetleg be sem ért reggel. „Úristen!” – szaladt ki köszönés helyett a rémült válasz a számon. Aztán a női hang persze rögtön megnyugtatott, hogy nincs a világon semmi baj, csak tudja, hogy az NLCafénál dolgozom, és ennek kapcsán szeretett volna valamit kérdezni tőlem. Aztán persze jót nevettünk mindketten a helyzet abszurditásán.
De nem ez volt az életemben az egyetlen olyan szituáció, amikor rögvest összerezzentem egy ártatlan mondat elhangzásakor. Az előző munkahelyemen például a hírfőnök néha így kiáltott: „Hoppá!” Ilyenkor rögtön hadrendbe álltak az idegszálaim, mert nyilvánvaló volt, hogy valami fontos ember meghalt/lebukott/lemondott/merénylet áldozata lett – magyarul: helyzet van, ontani kell a cikkeket, hogy ne maradjunk le a hírversenyben. A „Hoppá-para” aztán olyan mélyen bekúszott a bőröm alá, hogy a mai napig megáll bennem az ütő, ha ezt a szót meghallom – és elég sűrűn hallom, mert a mellettem ülő kolléganőm is előszeretettel használja – teljesen ártatlan helyzetekben is természetesen.
Példálózhatnék még sokáig, de megteszik helyettem a twitterezők: #InnocentPhrasesThatScareMe (Ártatlan mondatok, amiktől frászt kapok) hashtaggel szorgalmasan posztolják azokat a mondatokat, amikkel ki lehet kergetni őket a világból. Olyasmiket például, hogy:
Beszélnünk kell.
Keresett anyád.
Ne mozdulj!
Mondok valamit, de előtte ülj le.
Mondok valmit, de ígérd meg, hogy nem akadsz ki.
Tudja, miért állítottam meg, uram?
Emlékszel, mi történt tegnap éjjel?
Nyugodjon meg, nem fog fájni!
Van egy jó hírem és egy rossz.
Ezt ne most beszéljük meg!
