„Nem azért nem lehet rám számítani, mert megbízhatatlan vagyok” – élet felnőttkori ADHD-val

Mikor Erik megérkezik a budai kávézóba, azonnal elkezd kávékülönlegességekről magyarázni: filteres jegeskávét szeretett volna inni, de annak híján egy tonikkal megbolondított verziót választ. Nagyon ért a kávékhoz, nemrégiben egy baristatanfolyamot is elvégzett, de volt már speciális iskola részlegvezetője, szenvedélybetegekkel foglalkozó mentor, és még az ingatlanbizniszben is dolgozott. A 45 éves, háromgyerekes Eriknél néhány éve diagnosztizáltak ADHD-t, vagyis figyelemhiányos hiperaktivitászavart, bár számára már korábban is nyilvánvaló volt, hogy másképp működik, mint a többiek. Mára megtanulta elfogadni diagnózisát, és igyekszik belátni a korlátait, még akkor is, ha ez nem mindig könnyű.

Csak felnőttként diagnosztizáltak ADHD-val, de már korábban, gyerekkorodban is voltak jelek?

Abszolút. Ha lett volna testvérem, talán feltűnt volna, hogy van velem valami, de mivel egyke voltam, iszonyatosan nagy figyelem jutott rám. Persze ez a figyelem leginkább egy területen nyilvánult meg, ez pedig a tanulás volt. Anyukám állandóan tanult velem, szinte görcsösen akarta, hogy okos legyek, ezért rendre előre megtanultuk a tananyagot. Mondják egyébként, hogy az ADHD örökölhető, szerintem anyámban ez a félelem is dolgozhatott, mert azt hiszem, saját magában is megérzett valami hasonlót.

Kezeletlen ADHD: azért lesznek drogfüggők, mert nem bírnak figyelni

Az iskolai órákon rendszerint unatkoztam, nem igazán tudtam figyelni, valahogy mindig elkalandoztam, szinte egy másodperc alatt átvándorolt a figyelmem a tananyagról a függöny mintázatára. De hála anyukám felkészítésének, nem is igazán volt szükségem rá, hogy figyeljek: ha rám szólt a tanár, könyv szerint folytattam a tananyagot, sőt sokszor elég pökhendien még azt is hozzátettem, mi fog következni utána. Akkoriban azt gondolták, baromi okos vagyok, és ezzel a módszerrel egész általános iskolában el tudtam vegetálni. Persze ettől függetlenül rossz gyereknek tartottak, nem tudtak mit kezdeni az állandó ficánkolásommal – akkoriban ennyivel intézték el. Később, amikor speciális iskolában tanítottam, hozzánk is ezzel a címkével küldték a gyerekeket, pedig dehogy voltak ők rosszak, csak kicsit több figyelmet igényeltek. De az én időmben még nem is diagnosztizáltak ADHD-t, akkor úgy tartották, hogy egy gyerek jó vagy rossz, tanul vagy nem, tud viselkedni, vagy képtelen.

Mikor kezdett el problémákat okozni az ADHD-d?

Általános iskola után, elsősorban azért, mert kikerültem abból a burokból, amit a vidéki iskola viszonylag elfogadó kis közössége jelentett. De a gimiben történt egy éles váltás, onnan ki is rúgtak. Nem bírták, hogy állandóan zsizsegek, a tananyag is sokkal több lett, így már nem tudtam előre megtanulni. Nem bírtam egyetlen témakörre koncentrálni, fogalmam sem volt, mit akarok, vagy mi akarok lenni. Édesanyám is sokat dolgozott abban az időben. Ez az időszak mindkettőnknek komoly törést okozott: ő azt hitte, hogy okos vagyok, mert tőle mindig jól megtanultam az anyagot, és én is azt hittem, hogy menni fog, de nem ment. Akkoriban kezdett bennem növekedni egy belső feszültség, ami állandó szorongássá változott: nem értettem, hogy miért nem megy. Ez egyébként a mai napig megvan. Hiába kompenzálsz, hiába próbálod strukturálni az életed, hiába tudod már, hogy mi van veled. Tegnap este azon gondolkodtam, mit fogok ma mondani neked, és azt hiszem, az egyik legfontosabb dolog, hogy elfogadjam, hogy van, ami egyszerűen nem megy. Hogy én ilyen vagyok, és kész.

Említetted, hogy később te magad is foglalkoztál hiperaktív és figyelemzavaros gyerekekkel.

Igen. Az érettségi után egy darabig csak sodródtam, bár a szakközépiskolában rájöttem, hogy szeretem a monoton feladatokat. Különösen, ha egyszerűek, olyankor ugyanis nem baj, ha elkalandozik a figyelmem, tudom gépiesen is végezni a munkám. Valahogy mégis többre vágytam, nem akartam monoton munkát végezni mondjuk egy gyártósor mellett. Aztán tizenkilenc éves koromban elmentem egy napközis táborba, ott találkoztam először ADHD-s gyerekekkel. Azonnal megállapítottam, hogy nahát, ezek a gyerekek tisztára olyanok, mint amilyen én voltam annak idején. Állandóan azt láttam, hogy eltaszítják vagy leszúrják őket, pedig valójában csak annyi kell nekik, hogy megértsék, ők másképpen működnek. Ennek hatására kezdtem el speciális iskolában dolgozni. Ott aztán tömkelegével érkeztek hozzánk az ilyen gyerekek, és ez valahol megnyugtató is volt a számomra. Mármint az, hogy a társadalmunk foglalkozik már ilyen gyerekekkel, az kevésbé, hogy hogyan. Én akkor elfogadást, empátiát és szeretetet próbáltam adni nekik, és igyekeztem nem a teljesítményükre fókuszálni, mint a hagyományos iskolarendszerben.

Mikor jutottál el arra a pontra, hogy diagnosztizáltatni is akarod az ADHD-d?

Nem olyan régen, ez csak néhány éve történt.

De már előtte is biztos voltál benne?

Igen, de korábban kifejezetten nem akartam diagnózist. Nagyon sok szenvedélybetegnél láttam, legfőképp az ADHD-s függő klienseknél, hogy nem akarnak diagnózist. A diagnózisok, annak ellenére, hogy egyre nyitottabb és elfogadóbb lesz a világ, még mindig megbélyegzést jelentenek. Ha ADHD-s vagy, akkor kiszámíthatatlannak tartnak, ha függő, az még nagyobb problémahalmazt sütnek rád.

És miért gondoltad meg magad?

A válásom hatására. Ezzel a diagnózissal valahogy előbb vagy utóbb az élet minden területén eljutsz egy olyan problémához, aminél megrekedsz. A munkában, a tanulásban és a párkapcsolatokban is. Egy ideig tudsz működni anélkül, hogy vállalnád, de úgyis látni fogják rajtad. Hogy hiába mondod, hogy ezt is meg azt is megteszed, valamikor belebuksz. Ma már tudom, hogy hiába szeretném bármennyire megtenni, néha azt kell mondanom, hogy nem fog menni. Ezt ki is írhatnám magamra, mint egy mottót: én szeretlek titeket, mindent meg akarok tenni, és olykor nem azért nem tudom, mert nem akarom, és nem azért nem lehet rám számítani, mert megbízhatatlan vagyok. Csak egyszerűen nem megy. A mai napig bennem van, hogy ha valaki megkér valamire, rávágom, hogy igen, pedig meg kell tanulnom nemet mondani.

Emiatt megerősített a diagnózis? Hogy akkor tényleg ezért nem mennek a dolgok?

Valamelyest igen, ugyanakkor a diagnózis megint egy hosszú út kezdete. Foglalkozni kell vele, el kell fogadni, sokáig nem is igazán tudsz mit kezdeni vele. Van egy rakás terápia, ezek közül rengeteget kipróbáltam.

Milyen terápiákat?

Elsősorban relaxációs módszereket. Az ADHD mellett kialakult nálam egy önvédő személyiség, hiszen nem akarsz csalódást okozni, ha pedig mégis csalódást okoznál, nem szeretnéd, hogy lelkiismeret-furdalásod legyen miatta. Engem egy magánklinikán diagnosztizáltak, ahol nagyon jól körbe tudtuk írni ezt a személyiséget, ami az ADHD miatt kialakult. Ezután tudtam kimondani, hogy nem vagyok rossz, gonosz vagy pszichopata, egyszerűen van egy védekező személyiségem.

És akkor le kell fejteni az ADHD-t a személyiségről?

Valahogy úgy. Amikor elmentem a magánklinikára, adtak egy több száz kérdéses tesztsort. Már akkor röhögtem magamban, hogy mégis mit gondolnak, hogyan fogom én átrágni magam ezen. Persze lehet, hogy ez is a teszt része. Megígértem, hogy egy hét alatt elkészülök vele, végül három hónap alatt sikerült, amikor pedig visszavittem, az orvos értetlenül nézte a válaszaimat. Azt mondta, nem stimmelnek a dolgok, mert több helyütt önellentmondásba keveredem. Kiderült, hogy épp azért, mert megpróbáltam jól válaszolni a kérdésekre, aztán egy ugyanarra vonatkozó, de másképpen megfogalmazott kérdésnél már elő-előtört a valódi én a megfelelési kényszer alatt.

Gyógyszeres kezelést is kipróbáltál?

Igen. A gyógyszer jó megoldás tud lenni, de én egyrészt akkor még nem igazán hittem benne, másrészt benne van az is, hogy szerhasználó voltam életem egy régebbi szakaszában . Nem akartam valamitől függeni. Inkább abban hittem, hogy majd én megoldom a problémáimat. Persze ez már megint egy önámítás. Körülbelül fél évig szedtem a gyógyszert, nagyon jól tudtam fókuszálni tőle, de valahogy borzasztóan le is fárasztott. Például ha  figyelemzavaros-hiperaktív emberként elkezdtem  dolgozni, akkor leültem, aztán két perc múlva eszembe jutott, hogy megnézzem az e-maileket, kimentem mosdóba, aztán nekiálltam mosogatni, esetleg visszatértem a feladathoz, de leginkább hamar újra elkalandoztam. A gyógyszer mellett az ilyen külső ingerek nem tudják tartósan elvonni a figyelmet, tudsz haladni a feladataiddal, viszont baromira ki is fáraszt, hogy végig egy dolgon kell tartani a figyelmed. Más embernek ez furcsa lehet, de egy ADHD-s személynek az a komfortzónája, hogy millió dologra figyel egyszerre.  

Most hogy érzed, milyen kezelés működik?

Figyelemzavar felnőttkorban: “Az idegrendszerem nem bírná az anyaságot”

Az a legfontosabb, hogy először megismerd magadat, ki vagy te, mi az, amire leginkább vágysz. Aztán meg kell próbálni olyan struktúrát kiépíteni, amiben minden egyes órád be van tervezve. Ha ez nincsen meg, akkor szétfolysz. És legyen célod, leginkább kicsi és megvalósítható céljaid. Ha azt mondom például, hogy nekiállok spórolni két évet egy új kocsira, akkor esélyem sincs. A nagy célokat mindig szét kell szedni kisebbekre, azokat pedig kisebb tevékenységekre kell bontani, és így beosztani a napokra. Az még mindig problémám, hogy hogyan priorizáljak, mit vegyek előre, ilyenkor a külső segítség rengeteget számít, de felnőttként nem egyszerű segítséget kérni. Ebben nagyon sokat segített nekem a mentálhigiéniés képzés, ott tanultam meg, mennyire fontos dolog ez számomra.

Rengetegféle dologgal foglalkoztál már, mik azok, amiket jól tudsz csinálni az ADHD mellett, és mik azok, amikkel nehézségeid vannak?

Nem tudok munkahelyen dolgozni, képtelen vagyok rá. Nem tudom tartani a munkaidőt, nem tudok alkalmazkodni egy klasszikus munkahelyi struktúrához. Amikor a Z meg Y generációról olvasok, úgy érzem, hozzájuk sokkal könnyebben tudok kapcsolódni: ők már sokkal nagyobb számban dolgoznak olyan munkamodellekben, ahol nem kell 8-tól 4-ig bent ülniük egy irodában, cserébe viszont akár este 10-kor is dolgoznak még. Ha beoszthatom a saját időmet, akkor én is hatékonyabb tudok lenni. Fontos például, hogy tudjam, mikor vagyok produktívabb: nekem általában elmennek a délelőttjeim, utána osztom be a feladataimat egészen estig. Azt nem tudom megmondani, mi az az egyetlen terület, ami nekem való, mindig is túl sok minden érdekelt egyszerre. Nagyon fontosak számomra a mentálhigiéniés szolgáltatásaimra érkező klienseim, akik között rengeteg a szenvedélybeteg és nem mellesleg az ADHD-s is. Most egyébként érdekel a foglalkoztatás is, hiszen sokaknak jelent problémát, hogy nem találják meg a hivatásukat, vagy nem találnak rugalmas beosztású, változatos munkahelyet. Korábban ezért akartam projektet indítani a szenvedélybetegek visszaintegrálásáért, amiben a szokásos szakmák, például a szakácskodás vagy asztalosság helyett több, kisebb feladatban próbálhatták volna ki magukat a felépülő függők. Szeretek emberekkel foglalkozni, és szeretem az összetett feladatokat is.

Sok ADHD-sban megmarad a gyakran gyerekkorig visszanyúló önbizalomhiány, szeretetlenség, hogy mindig ők a „rosszak”. Neked sikerült túllépned ezen?

Szerintem mindig benned marad az a gyerekkori emlék, hogy veled valami baj van. Nem vagy normális – ez egy baromi erős kifejezés a magyar nyelvben. Most fókuszközpontú terápiában vagyok, az egészen a gyerekkorig vissza tudott vinni engem, de mindenféle értékítélettől mentesen szemléli azt. Nem mondja, hogy oldd meg vagy dolgozd fel. Másfelől már nem gondolom, hogy ez olyasmi lenne, amin „túl kell lépni”. El kell fogadnom, hogy ez az életem része. Hogy az a belső kritikus már ne szúrjon le, ha elfelejtettél megcsinálni valamit, egyszerűen fogadd el, hogy ez egy ilyen nap volt. Azt gondolom, nekem a fókusz módszer azért működött ennyire, mert segített hozzáférni az elrejtett érzéseimhez. A test visszajelzései nem hazudnak, azokat nem lehet manipulálni, míg az ADHD miatt létrejött énvédő mechanizmusaim mögött sok manipulálási folyamatot felfedeztem.

Az ADHD már egyre jobban benne van a köztudatban, és a médiában is sokat foglalkoznak vele. Te mennyire vállalod fel a diagnózisodat?

Nem is az a kérdés, hogy mennyire szívesen vállalja az ember, vagy mások mit gondolnak róla. Az a baj, hogy még én is sokszor úgy tekintek a diagnózisomra, mint valamire, amit meg kell oldani, pedig ha közelebbről megvizsgáljuk, mi is itt a megoldanivaló? Olvastam egy nagyon jó cikket, amiben az ADHD-s expartneréről írt egy nő, és arról, hogy a hibái helyett inkább az erősségeire kellett volna figyelnie. Ez nagyon megérintett, hiszen én is elváltam, és nem azért, mert a feleségem nem szeretett, hanem mert már nem bírta a bizonytalanságot és kiszámíthatatlanságot. Hogy ha elszaladok vásárolni, akkor lehet, hogy két óra múlva jövök haza. Azt hitte, ő nem fontos, illetve a család sem az számomra. Ezekben a kapcsolatokban a másik fél nagyon kimerül, elveszti magát.

Szerinted az ADHD-dnak szerepe volt a válásodban?

Teljes mértékben. Ha megkérdezünk egy szakembert, egyből fel tudja sorolni, hogyan érzik magukat a felek egy ilyen párkapcsolatban. Az egyik azt gondolja, hogy nem foglalkoznak vele, a másik akarna foglalkozni vele, de nem tud, ettől pedig bűntudatot érez. Az egyik szeretne számítani a másikra és megosztani a feladatokat, a másikat nyomasztja, hogy ott van az a rengeteg feladat, amit meg kell csinálni, és lehet, hogy nem fog sikerül neki. A mai párkapcsolatokat amúgy is rengeteg tényező nehezíti, egy ilyen helyzetet pedig tényleg nem mindig könnyű viselni. Fárasztó, és az embernek elfogy a türelme, én pedig teljesen megértem ezt.

A gyereknevelést is nehezíti?

A gyerekek is érezhetik úgy, hogy nem figyelek rájuk, vagy nem akarok velük foglalkozni. Pedig ez egyáltalán nem igaz.

Már beszéltünk róla, hogy talán örökölhető az ADHD. Te tartasz ettől a saját gyerekeidre gondolva?

Régebben jobban tartottam volna tőle. Most sem örülnék neki, ha kiderülne, hogy megörökölték tőlem, de így, hogy saját magamat elfogadtam, talán könnyebb lenne a dolgom.

Beszéltél velük a diagnózisodról?

Nem hiszem, hogy beszélni kellene velük róla, szerintem érzik. Engem elfogadnak így a gyerekeim. Ha például arról van szó, hogy „de papa, megígérted”, én pedig elkezdem kimagyarázni magam, egyszer csak félbeszakítanak, hogy „jó, jó, értjük”. Ez valahol jó dolog, de közben rossz is, még mindig. Ezért nehéz egyértelműen válaszolni arra, hogy felvállalom-e a diagnózisom. Én inkább Eriket vállalom fel, aki olyan, amilyen, csinálja a dolgokat, ahogy csinálja, és éli az életét úgy, ahogy neki sikerül.