Lili négyéves volt, amikor apukája egy zord télen egy fekete szőrgombóccal a hóna alatt tért haza. A kiskutyára Sopron belvárosának egy félreeső kapualjában lelt, és képtelen volt ott hagyni. Nem gondolta tovább a történetet, csak meg akarta menteni, leadni egy menhelyen, vagy a baráti körben jó gazdit találni neki. Amire nem számított, hogy otthon az ajtóban Lili fogadja majd, akinek még a könnyei is kicsordulnak a csodálatos karácsonyi ajándék láttán, és aki attól a perctől kezdve hosszú éveken át az árva kiskutya szerető társa, őrzője, védelmezője és barátja lett. A kutyus szőre színe után a Blacky nevet kapta, és boldogan élt, amíg az agresszív szomszéd el nem tette láb alól. A kan keverék nem bírt magával, keserves udvarlásba kezdett, amit a szomszéd nem nézett jó szemmel, dühének hangot is adott, fenyegetőzött, ha nem takarítják el a k*va ebet, esküszik, hogy agyoncsapja. Bár a részletekre soha nem derült fényt, tartotta magát az ígéretéhez, Blacky pedig nemrég soha többé nem ment haza. Lili a történet óta vigasztalhatatlan, lefogyott, és miközben bátyja kíséretében szüntelenül Blackyt keresi, arcát vörösre csípte a könny.
Kutyagyász
A gyerekek száját gyakran elhagyja a megállapítás, hogy háziállatuk – legyen az kutya, cica, aranyhal vagy hörcsög – az ő legjobb barátjuk. Ezt az állapotot alaposabban kifejteni nem tudják, mindössze érzik és tudják, egy fontos társ érkezett az életükbe, aki csupa jó érzéssel ajándékozza meg őket. A felnőtt nyelvén nemcsak kötődés alakul ki közöttük, de megtapasztalják, milyen a feltétel nélküli szeretet, az odaadó támogatás és az előítéletektől, elvárásoktól megtisztított létezés. Éppen ezért olyan fontos kérdés, hogy a felnőttek részéről minél nagyobb hangsúlyt és odafigyelést kapjon az elkerülhetetlen: a házi kedvenc elvesztése, gyásza, elbúcsúztatása.
A gyerekek nyolcvan százaléka akkor szembesül először a halál „létezésével”, amikor házi kedvencüktől búcsút kell venniük, a felnőttek ugyanis a legtöbb esetben megkímélik – pontosabban megfosztják őket – a valóság ezen szeletétől. A család beteg, idős tagjainak utolsó pillanatait „külső” helyszínekre (idősek otthona, kórház) költöztetik, amiben gyakran közrejátszik, hogy a gyerek ne nézze végig a fájdalmas folyamatot. A felnőttek hiszik, hogy a gyerekek túlságosan elszomorodnának a halál jelenlététől, annak látványától, az okozott veszteségtől, így a kicsiknek nem marad más, mint a témát – a szexualitáshoz és a pénzhez hasonlóan – a médián keresztül kapott információkon keresztül feldolgozni (például olyan rajzfilmeken keresztül, ahol a halált visszafordítható történésként ábrázolják). Amit sok szülő nem mér fel, és nem vesz igazán komolyan, hogy gyermekük kötődése a házi kedvenchez mélységes – például egy nyaralás maga lehet a pokol, sok esetben komoly stresszként élik meg a tőlük való távollétet. Aggódnak, és féltik falatnyi állatkáikat.
Bár a házi kedvenc elvesztése és gyászolása kapcsán csak kevés precíz kutatás áll rendelkezésre, a szakemberek annyit már tudnak, hogy a gyerekek számára ennek legalább akkora súlya van, mint egy szeretett családtag elvesztésének. A négy évnél fiatalabb gyerekek számára a halál – annak visszafordíthatatlan, végzetes mivolta, az ok-okozati viszonyok, a test biológiai „leépülése” – nehezen érthető, ám ahogy idősödnek, a megértés egyre tisztul. Ezzel egy időben szükségük lesz a halál kulturális és vallási magyarázataira, ami mellett gond nélkül megférnek az ellentmondásos, a valóságtól messze elrugaszkodott válaszok is. Egy tinédzser például, miközben el tudja mondani, mi történik a testtel a halál pillanataiban, gond nélkül elhiszi, hogy elhunyt szerette a felhők mögül vigyáz rá.
A halál minden esetben megrázó érzelmekkel jár a kisgyerekek számára is: a kicsi lelkét szomorúság, zavartság, harag, félelem és megannyi más emóció tépázza, azok megnyilvánulása pedig váratlan és gyakran megmagyarázhatatlan alakokat ölt. Például a nagymama temetésén mutatott unalom csak álca, a nagyi hiányának elviselhetetlen fájdalma pedig lehet, hogy csak hónapokkal később jelentkezik. Míg a felnőttek számára a temetési szertartás, a halotti tor, a virrasztás békét és kapaszkodót nyújthat, addig a gyerekek számára ezek a körülmények kimondottan zavarba ejtőek. Tovább nehezíti a halál okozta állapotok feldolgozását, hogy a felnőtt – tulajdon gyászától marcangolva – nem képes gyermeke érzelmeire odafigyelni.
Ezek a körülmények a háziállat elvesztésekor is jelentkeznek, ráadásul legtöbb esetben a Blökik és Mircik érzelmes elgyászolása, elhantolása egyáltalán nem kap hangsúlyt; a kicsi fájdalmának feloldását pedig sokan egy másik Tapsi beszerzésében látják, ám ezzel csak azt tanítják, hogy szeretteink könnyűszerrel helyettesíthetők. „Ez csak egy kutya!” – nyugtázza sok felnőtt, ám a valóságban Foltos sokkal több ennél: barát, cinkostárs, bármikor ölelhető szeretetpárna, a ragaszkodás önzetlen megtestesítője, bajtárs jóban, rosszban – és az első, aki az élet múlékonyságát, törékenységét tanítja a gyereknek.
