A séma változatlanságot, merevséget sejtető fogalom; olyasvalami, amiről azt gondoljuk, hogy leegyszerűsítő és unalmas. És van is benne igazság. Ugyanakkor a sémába szervezés az agy alapfunkciója, és ha a sémák nem lennének, összes észlelésünk egy óriási, kezelhetetlen halmazban kavarogna a fejünkben, amibe valószínűleg belebolondulnánk. Sémákra tehát szükségünk van – de ha érzés- és gondolatvilágunk önnön ellenségünkké válik, azt célszerű felismerni és megváltoztatni.
Mik azok a sémák?
Természetesen nem csak az adatszerű információk rendeződnek sémákba, hanem érzelmeink és gondolkodási mechanizmusunk is, vagyis az, ahogyan magunkat észleljük, ahogy magunkról gondolkodunk, ahogy az érzelmeinkkel bánunk. A sémaelmélet és sématerápia egyik kidolgozója, Jeffrey E. Young szerint a születésünktől fogva minket ért szociális ingerek és a velünk született temperamentumunk határozzák meg a sémáinkat, amelyekből ő 18-at különböztet meg. Mind a 18 séma egy-egy úgynevezett maladaptív működésmód, ami magyarul azt jelenti, hogy bár valamikor a túlélést szolgálta, később épp az új környezethez való alkalmazkodást lehetetleníti el. A sémák elnevezései igen beszédesek:
- érzelmi depriváció;
- hiperkritikusság–könyörtelen mércék;
- elismerés hajszolása;
- csökkentértékűség–szégyen;
- behódolás;
- kudarcra ítéltség;
- önfeláldozás stb.
Az érzelmi, gondolati, viselkedéses sémák születésünktől kezdve formálódnak, alakulnak, egyesek jelentősen, mások kevésbé erősen irányítanak minket, de mindannyiunk életében jelen vannak. A sémákra az a jellemző, hogy fokozatosan alakulnak ki, például azáltal, hogy szüleink, nevelőink huzamos ideig egy bizonyos mintát adnak, vagy konzekvensen ugyanazt a visszajelzést küldik nekünk érzelmi, gondolkozásbeli megnyilvánulásainkra. A szülői minták makacs dolgok. Tiltakozhatunk ellene, kijelenthetjük, hogy mi bizony soha nem fogjuk a gyerekünkre erőltetni az akaratunkat, rávetíteni a félelmeinket, de könnyen lehet, hogy mégis.
Ezeknek az ismétlődő mintáknak (sémáknak) van egy másik, nagyon frappáns elnevezésük is: életcsapda. Életcsapda, amibe gyanútlanul belesétálunk, mert nem ismerjük a kerülőutat. És ha már benne vagyunk, irtózatosan nehéz kikecmeregni belőle.
Miért alakulnak ki?
A sémák (életcsapdák) kialakulásához a szülői mintával való azonosuláson kívül más utak is vezetnek. Ilyen például az, amikor túl keveset kap valaki a „jó”-ból, azaz a szeretetmegnyilvánulásokból, az ölelésből, a simogatásból, a gyengédségből, a játékból, a jókedvű együttlétből, ugyanakkor túl sokat kap a „rossz”-ból: a fizikai vagy lelki bántalmazásból, erőszakból, abúzusból, kritikából, stresszből.
Természetesen a „jó”-ból is megárt a sok, vagyis
az a szülő, aki meg szeretné kímélni a gyermekét minden rossztól, ami az életben megtörténhet – talán épp azért, mert ő maga is átélt hasonlókat –, a legnagyobb jó szándéka ellenére is kiállhatatlan, önző, narcisztikus embert nevel túláradó szeretetével, ajnározásával, csemetéje istenítésével.
Kornél épp ilyen közegben nőtt fel. Édesanyja a végletekig elkényeztette, nem szabott neki határokat, állandóan ráhagyta, hogy azt csináljon, amit akar. Persze ennek a hátterében az anya bűntudata állt, aki lányanyaként szülte meg a fiát, mert a feltételezett apa nem vállalta fel. Kornél az édesanyja nevét viselte, kettejük kapcsolata nem ismerte az egészséges elhatárolódást, gyakorlatilag szimbiózisban éltek egészen addig, amíg a fiú középiskolába nem kezdett járni. Kortárs kapcsolatai azonban sorra kudarcot vallottak, csak olyanokkal tudott „barátkozni” egy ideig, akik kiszolgálták az igényeit, vagyis feltétel nélkül elismeréssel adóztak minden megnyilvánulásának. Kornél hiába volt rendkívül jó képességű és szép fiú, akit szerettek a lányok, tartós kapcsolatot még egyetemista korában sem tudott kialakítani.
23 éves korában egy pszichológushallgató lánnyal ismerkedett meg, akibe fülig szerelmes lett. Néhány hét együtt járás után azonban a lány elfordult tőle, és „narcisztikus idiótának” nevezte, amitől természetesen halálosan megsértődött, hisztizett, dühöngött, mégis elgondolkodott. Miután a létező összes fellelhető internetes szakirodalmat elolvasta, Kornél úgy ítélte meg, hogy segítségre van szüksége. Pszichológushoz fordult, aki családterápiát javasolt neki és az édesanyjának.
Képünk illusztráció. Jelenet a Constantine című filmből. (fotó: imdb)
Az önmagára reflektáló feljogosítottság-sémával élő ember ritka, mint a fehér holló. Kornél és anyja terápiája még folyamatban van, és van esély arra, hogy a fiú rálásson sémaműködésére és annak kialakulására. De nem lesz egyszerű menet, mert a séma gyakran önjáróvá válik, és küzd az ellen, hogy kiirtsák. Életben maradását a megszokás, az automatikus gondolatok és cselekedetek segítik elő.
Sémáink felülírásához nagy kitartás kell. A terapeuta feladata az, hogy empatikusan konfrontálja kliensét azokkal az élethelyzetekkel, amelyek fájdalmat, szenvedést, kényelmetlenséget okoznak neki, és közösen újraértékeljék azokat. A megértés és annak felismerése, hogy önsorsrontó viselkedésről van szó, csak az első lépés a változás felé. Sikerre akkor lehet számítani, ha a kliens torzító szemüvegét lecseréli, és képes lesz önmagát reálisan szemlélni. Ehhez a munkához elengedhetetlenek az olyan élményalapú módszerek, mint például az imagináció. Ennek segítségével a kliens újraélheti, ugyanakkor korrigálhatja a traumatizáló életeseményeket, és párbeszédet folytathat olyan személyekkel, akik ártottak neki, vagy akikkel szemben nem tudta megvédeni magát.
Kudarcra ítélve
Ingrid jó képességű, az átlagnál csinosabb fiatal lány. Egyetemi tanulmányait ugyanakkor 9 év alatt is alig tudta befejezni. Rengeteget szorong mindenféle apróság miatt: például ha ismeretlennel kell szóba állnia, ha nyilvánosság előtt kell beszélnie, vagy ha hivatalos elintéznivalója akad. Szóbeli államvizsgáját addig halogatta, míg végül dékáni engedéllyel tudta csak letenni. Amikor írásban kell teljesítenie, mindig kimagaslót nyújt, de ezt általában úgy állítja be, hogy „éppen csak megütötte a mércét”. Ránézésre az átlagosnál jobb külsejű, feltehetőleg a képességeivel sincs baj, a saját valóságában azonban Ingrid ezt úgy éli meg, hogy túl magasra nőtt, mindenben tehetségtelen, és állítása szerint „úgysem fog összejönni” neki egy jó állás, de ha mégis, akkor „úgysem fog megfelelni” a követelménynek. Ingrid a kudarcra ítéltség sémával éli az életét. De vajon miért alakult ki ez a hiedelme magáról, és hogyan tudna kilábalni ebből a csapdából?
Képünk illusztráció. Jelenet a Fekete hattyú című filmből. (fotó: imdb)
Ingrid valószínűleg passzív, visszahúzódó temperamentummal született, és ezt gyermekkori környezete azzal „tetézte”, hogy elérhetetlenül magas mércét állított elé, kevés dicséretet, de annál több kritikát kapott külsejére, teljesítményére vonatkozóan. Talán valamelyik szülője is épp ilyen módon működött, és ezzel mutatott példát, amivel a lány azonosult. Ingrid jelenleg úgy él, hogy sémáját elfogadja, nem küzd ellene. Az „úgysem fog sikerülni” hiedelem önbeteljesítő jóslatként működik az életében. Olyan helyzeteket keres – és talál is –, ahol rendre kudarcot vall, de ha mégsem, akkor is úgy értékeli. Terápiában az lehetne a feladata, hogy pszichés mankóját (a kudarcra ítéltség sémát) eldobja, és egy kompetens felnőtt „üzemmódra” cserélje, amivel változtathat a sorsán.
A sémák sajnos igen makacs képződmények. Nem lehet őket nyom nélkül kiirtani, nem lehet nem venni róluk tudomást, de lehet velük élni. Aki megtanulja saját maladaptív sémáit felismerni, akár már nevetni is tud, amikor észreveszi, hogy bizonyos élethelyzetben aktiválódnak és elindulnak a sémavezérelt gondolatok, érzések. Persze ehhez jó adag önismeretre van szükség. Ha valaki mégis beleesik egy szokásos életcsapdába, azzal is vigasztalhatja magát, hogy legközelebb majd résen lesz, és időben kikerüli. Ez pedig nagyobb öröm, mint egy öttalálatos a lottón.
Nyitókép: Jelenet a Constantine című filmből. (Fotó: imdb)