Vannak dolgok az életben, amelyek apró kis ünnepekké varázsolják az egyébként szürke hétköznapokat. Amikor például egy pocsék nap végén hazaérsz, veszel egy illatos fürdőt, és azt érzed, hogy szép lassan az egész nap mocska leázik rólad. Megnyugtató, harmonikus percek, amik visszaállítják a világod békéjét.
Nekem ilyen jutalomjáték az is, amikor fodrászhoz megyek. Alap, hogy a fodrászom minden titkom, parám és nehéz élethelyzetem ismerője, amikor beülök a székébe, kicsit mindig meggyónom neki az elmúlt hetek eseményeit. Testi-lelki wellness a nála töltött idő, és a szeánsz végére mindig úgy érzem, mintha megszabadultam volna egy csomó tehertől. Könnyebb lélekkel és megújult külsővel távozok. Így történt ez akkor is, amikor úgy döntöttem, egy év barnaság után visszafestetem a hajam élettel teli, dögös vörösre. Nehéz időszakom volt, egy csomó terhet vonszoltam már hetek óta, és elmondhatatlanul jólesett, amikor megláttam a végeredményt, és végre egy picit elégedett voltam. Ahogy mentem hazafelé a kirakatüvegben láttam, amint megcsillan a fény az új hajamon. Végre visszanyertem egy kicsit a lelki békémből.
Magamban mosolyogva ültem a villamoson, amikor megjelent ő. A kéretlen tanácsadó, aki mindig a legrosszabb pillanatban türemkedik az ember életébe. A tudálékos rokon, az okoskodó szomszédasszony – mindannyian ismerünk ilyet.
A rontópál hozzám aznap egy cekkeres, idős néni képében érkezett meg, akivel pár megállón keresztül együtt közlekedtünk. Velem szemben ült a villamoson, többször is találkozott a tekintetünk. Éreztem, hogy kicsit fürkészően néz, de nem zavart. Élveztem az én kis belső csendemet. Aztán mielőtt leszállt, egyszer csak belehajolt az aurámba, és így szólt:
Egy kis dauervíz, aranyoskám. Azzal el tudja tüntetni a hajfesték nyomát a homlokáról.
Annyira meglepődtem, hogy hirtelen szóhoz sem jutottam, csak pislogtam zavartan. A jó kedvem helyére azonnal kínos zavartság, enyhe szégyenérzet költözött. Aztán egy perccel később már durrogtam magamban, hogy megint nem jutott eszembe a kellő pillanatban valami csattanós válasz. Az asszony addigra sehol nem volt. Ő leszállt, én pedig ott maradtam a villamoson, visszazökkenve a napi bosszúságok nyomasztó kis világába.
Hasonló eset – szintén a villamoson történt: tömve volt a jármű, kapaszkodni sem tudtam, csak nekitámasztottam a tenyeremet az ajtót az első üléstől elválasztó üvegfalnak. Két megállóval később a néni, aki ott ült, leszállás előtt így szólt:
Drágám, láttam a tenyerét az előbb. Nagyon gyorsan keressen fel egy kardiológust. Valami baj van a szívével.
Miért?
Ezt miért kell csinálni?
És nem az a baj, hogy ledrágámozott – bár annak sem örülök –, hanem az, hogy a frászt hozta rám. Vajon mi van a fejükben ezeknek az embereknek? Mire gondolnak, mielőtt szóra nyitják a szájukat? “Most akkor jól megmentem egy ember életét.” Vagy: “most akkor tökéletesre faragom annak a nőnek a megjelenését. Biztos hálás lesz érte.”
Hát nem, nem lesz az. Üzenem a kéretlen okoskodóknak, hogy tévednek: nem lesz semmivel jobb a napja annak az idegennek, akinek beszólnak, sőt. Még akkor sem, ha a legjobb szándékkal teszik. A saját vállukat veregetik meg csupán, hiszen ma is volt valami, amit – szerintük – jobban tudtak másoknál. Csak éppen arra nem gondolnak, hogy a másik embernek hogy esik ez a tapintatlanság. Talán pont egy ritka, tökéletes(nek tűnő) pillanatba tenyerelnek bele, és veszik el azt a kevés kis örömöt attól a szimpatikus idegentől.
Pedig tökéletlennek lenni nem feltétlenül rossz ám. És nem kell megoldani a világ minden problémáját, néha el lehet fogadni az apró tökéletlenségeket. Kell az a kis nagyvonalúság. Aki mégis ellenállhatatlan késztetést érez, hogy rendbe tegye a világ dolgait, annak javaslom, nézegesse jó sokat azt a kedves, okos embert a tükörben. Biztos van egy rakoncátlan tincs a hajában, amit meg kell zabolázni, vagy egy rebellis kis szál a szemöldökében, amit okvetlenül el kell tüntetni.
Tessék szépen azzal babrálni, ne mások életével.
