Tisztelem és szeretem az édesanyámat, a szememben ő egy igazi hős, aki nemcsak az én életem „megoldásában” segít több mint harminc éve, de az egész családom minden létező keresztjét cipeli. Ugyanakkor legyen bármennyire erős és lelkiismeretes édesanya ő, én nem szeretnék olyan lenni, mint ő. Soha!
Hogy miért?
Mert semennyire nem vonzó számomra az az élet, ahogyan ő él. Amióta ismerem és szemlélem őt, soha egy pillanatra nem láttam, hogy milyen az, amikor önmagát sorolja első helyre, amikor kényezteti és jutalmazza magát, amikor gondoskodik magáról, és vigyáz magára, amikor szereti az életét. Nem, ő soha nem tett ilyet. Soha nem csapott az asztalra, hogy Elég!, soha nem mondta, hogy Nem!, hogy Nincs rá időm, energiám, se kedvem! Egész életében alávetett volt, aki férjét, gyermekeit, unokáit, barátait szolgálja – és közben észre sem veszi, hogyan fogy el belőle az életenergia, a szépség és az erő.
Mert elengedte az álmait. A művészet és a divat szerelmese volt már kislánykora óta, és nem akart többet, csak egy tenyérnyi boltocskát, amit két részre oszthat. A bolt egyik felében festmények, bútorok, antik holmik kaptak volna helyet, a máikban kézműves ruhák, amiket ő szabott és varrt volna – nővérem váratlan érkezésével azonban örökre szélnek eresztette vágyait, soha többé nem festett és varrt.
Mert nem hagy neki békét a „mi lett volna, ha…” Néha hangosan, néha magában is újrapörgeti a múltat, hogy aztán azon tanakodjon, hogy mi lett volna, ha elvégzi a főiskolát, ha Oroszországban kezd új életet, ha valamikor 1966-ban nemet tud mondani a szüleinek, ha nem megy férjhez, ha átadja magát a szerelemnek, ha nem szül, nem építkezik, ha nem, nem, nem…
Mert soha nem mert elválni. Képes ötven éve egy olyan férfi mellett élni, akit soha nem tudott szerelemmel szeretni, akihez soha nem vonzódott igazán, aki mellett csak azért tart ki, mert kimondta neki, hogy Igen!, és az adott szó kötelez – még akkor is, ha abba ő maga beledöglik.
Mert nem hisz benne, hogy egyszer kisüthet a nap. Az élet eredendően nehéz, sanyarú, és csak azért születünk meg, hogy gürizzünk, hajtsunk a hitel meg a sárga csekkek miatt, és gondozzunk mindenkit, aki húsz kilométeres körzetünkben elhasal. Az önfeledt nevetés, a gondtalan percek, a kacagós orgazmusok a szerencsések kiváltsága – de jobb azt hinni, hogy ezek nem létező emóciók.
Mert gyűlöli, hogy nőnek született. Születése pillanatában Péternek várták, szülei nem is nagyon készültek lánynévvel – mindennek fényében talán nem meglepő, hogy soha nem tudta megszeretni és megszokni, hogy nőnek faragta a Jóisten. Gyűlölte a melleit, a pokolba kívánta a menzeszt, és a pokolnál is messzebbre a szexet, amit talán soha életében nem élvezett.
Mert úgy adott életet három gyermeknek, hogy soha egy pillanatra nem akart édesanya lenni. Az „ő idejében” rossz szemmel nézték, ha valaki szakít a megszokott (és elvárt) társadalmi modellel, ha nemet mond férjre, házasságra és gyerekre, helyette külföldre megy, tanul, boltot nyit, szerelmes lesz és soha nem válik anyává. Nem mert szembeszállni a makacs szülőkkel, lesütött fejjel vállalta a férfit, akit kinéztek neki, és időre szült, mert úgy hitte helyesnek.
Mert képtelen megvédeni magát. Mintha törvénybe vésték volna, hogy mindig a másiknak van igaza, legyen szó a férjéről, a szomszédról, a pénztárosról vagy a falu papjáról. Soha egyetlen pillanatra nem tudta megvédeni magát, helyette alázatos testtartással lehajtotta fejét, és bár belül feszítette az igazságérzete, annak hangot adni soha nem mert.
Mert nincs hite. Nincs neki se Istene, se őrangyala, se Buddhája, se Allahja, semmiféle kapaszkodója.
Szeretem az édesanyámat, mert jó ember, akinek egy terhelt élet lett a sorsa, ennek ellenére nincs nap, hogy ne kérném a Jóistent, hogy segítsen abban, hogy ne legyek olyan, mint ő.
