Budapest, délután, útépítés, dugó, lassú araszolás: egy teljesen átlagos munkaidő utáni péntek délutánt próbáltam volna túlélni, amikor váratlanul az autóm „fenekében” landolt egy személygépkocsi. Még fel sem fogtam, mi történt, amikor a másik autó hatvanas sofőrje már az autóm mellett termett és teli torokból elkezdett üvölteni velem, és számon kérni rajtam, miért fékeztem. Konfliktuskerülő énem előbb lefagyott, és döbbenten nézte a vörösre rúzsozott nő feszült szájszerkezetét, majd annyira leterített az ideg, hogy rám egyáltalán nem jellemző stílusban én is elkezdtem visszaordítani. A heves vitát a többi autós dudálása szakította félbe, akik nagyon szerettek volna kikeveredni a dugóból. Mivel nem tudtunk megegyezni, rendőrt hívtunk.
A konfliktus hatása napokkal később is elcsapta a hangulatom, bosszankodtam, zsörtölődtem magamban, mert úgy hittem, igazságtalanság ért, ráadásul olyan hangnemben támadtak rám, amit nem érdemeltem meg – aztán valamiért elkezdtem azon gondolkodni, hogyan oldotta volna meg a konfliktust két civilizált, nyugodt, jóhiszemű ember, akik ahelyett, hogy egymásnak esnek, a létező legjobb megoldást keresik. Nagyon valószínű, hogy ők az 50-50 százalék szabályt vetették volna be, és a probléma megoldására koncentrálnak.
A másik hibáztatása
A mindennapokban a hibáztatás egy gyakran alkalmazott eszköz, ami abban „segít” minket, hogy győztesen kerüljünk ki a vitákból, mert hát saját igazunk sokkal fontosabb, mint az, hogy feloldjuk a konfliktust. A probléma ezzel csak az, hogy gyakran helyrehozhatatlan feszültséget teremtünk. Aki saját igaza helyett inkább a megoldásra koncentrálna, az társas – például munkahelyi, párkapcsolati – konfliktusok során megpróbálkozik az 50-50 szabállyal, vagyis úgy tekint a fennforgó konfliktusra, mint egy feladványra, aminek feloldásáért mindkét fél 50-50 százalékban felelős.
A szabály előnye, hogy
- a felek osztoznak a felelősségen és a káron,
- együtt keresik a megoldást,
- együtt részesülnek a „jutalomból”.
Persze ennek működése sok gyakorlást igényel, hiszen senki nem akarja bevállalni a „félig hibás” szerepet, és pokoli nehéz valami olyasmibe beleállni, amiről – úgy hisszük – elkerülhető lett volna, ha a másik másképp dönt vagy cselekszik, de érdemes adni ennek a szokatlan hozzáállásnak egy esélyt.
Senkinek nincs igaza! – A legtöbb ember úgy tekint a konfliktusra, mint egy csatára, mindenáron nyerni akar, és el akarja kerülni annak lehetőségét, hogy tévedjen. Aki a probléma feloldásán szeretne dolgozni, nem kapaszkodik saját igazába, a „Nekem van igazam!” helyett megpróbálja befogadni a másik nézőpontját.
Légy fair! – Az ölre menő harcnál mindig lesz egyvalaki, aki felülkerekedik, és mindig lesz egy, aki alulmarad – ez pedig a megoldás helyett tovább szítja a feszültséget, a megoldás elmarad. Az 50-50 szabály fair megoldást ígér.
Érzelmek nélkül! – A feszültség egymás ellen fordítja a feleket, ellenségként tekintenek egymásra, ám ha a képletből kivesszük az érzelmeket, és mindegyik fél arra koncentrál, hogy megértse a másik nézőpontját, igényét, a megoldás hamar előbukkan.
Együttműködés – A másik hibáztatása az egyszerűbb megoldás, könnyebb a másikra mutogatni ahelyett, hogy a tulajdon viselkedésünkön változtatnánk, azonban amint beismerjük, hogy mindenkire ugyanakkora felelősség hárul, a hibáztatás együttműködésbe fordul át.
Kérj időt! – Ezzel nemcsak az érzelmek csillapodhatnak, de a pár lépés távolsággal a megoldáshoz is közelebb kerülhetünk.
Mindez működhetett volna a koccanásnál? Be kell ismernek, hogy igen. Ha képes vagyok megőrizni a nyugalmam és a kedvességem, szelíd mederbe terelhettem volna a konfliktust. Elég lett volna megnyugtatnom a zsémbes asszonyt azzal, hogy nincs semmi baj, mindketten élük, sőt karcolás nélkül megúsztuk, elővarázsolni a kárbejelentőt, és a hatóságokra bízni a folytatást. Ehelyett én felül akartam kerekedni, bizonyítani akartam az igazam, vádoltam, hogy a piros lámpán hajtott át, hogy nem tartotta be a féktávolságot, de legfőképp hangosabb és sértőbb akartam lenni, mint ő. A végeredmény: egy elnyújtott hercehurca és rossz szájíz.
