Amikor lehuppantam a veled szemközti ülésre, épp valami nyálromantikát hallgattam a telefonomon, és a zene lágy dallamára megállapítottam magamban: ó, milyen vonzó ez a lehunyt szemmel relaxáló pasas, aki egyszer csak hirtelen rám emelte a tükörtiszta tekintetét.
Akkor és ott megállt az idő. Attól a másodperctől kezdve nem eresztetted el a pillantásomat.
Én meg még a sapkámat is levettem, ami tökéletesen öntudatlan mozdulat volt, csak utóbb jöttem rá arra, a lelkem azt szerette volna, hogy minél többet láss belőlem.
Zavarba ejtett a pillantásod, mert noha valójában semmit nem tudsz rólam, mégis túlságosan sokat. Belém látsz. El akartam fordítani a fejem, de képtelen voltam rá. Legalább a fülembe zúduló nyálromantikát megállítottam egy képernyőérintéssel, ami ürügyet szolgáltatott, hogy pár másodpercig ne kelljen rád néznem. Azokban a pillanatokban, amikor zavartan matattam a táskámban, úgy hittem, talán képzeltem ezt az egészet. Talán mire felnézek a kijelzőmről, ismét lehunyt szemmel pihensz, és többé nem is hederítesz rám. Eleve nem is engem néztél, csak bambultál fáradtan, kiüresedett aggyal.
Hosszú útról jöhettél. Tetőtől talpig sportruházat volt rajtad, a lábad előtt pedig jókora túrahátizsák hevert. Miután ezt konstatáltam, ismét felpillantottam rád.
Ez nem lehet igaz! Te azóta is nézel. És én nézlek. Na jó, akkor belemegyek a játékba. Megengedem magamnak, hogy tét nélkül csodáljam benned a férfit, ahogyan épp te is tét nélkül csodálod bennem a nőt. Nem merek megmozdulni sem, mert félek, hogy akkor megtörik a varázs. Ebben a pillanatban,
a tekintetünk találkozásában minden megtörténik, ami csak történhet férfi és nő között. Minden. Ám csak a szép minden. Csupa jó. Rossz nélkül.
Aztán egyszer csak érzem, hogy megáll alattunk a szerelvény, és a gyűlöletes, gépies hang valahonnan nagyon messziről azt kántálja: Moszkva tér. Hirtelen eszmélek. Le kell szállnom, mert fontos találkozóm lesz, ahonnan nem késhetek el. Ültömből fölpattanok, és amikor kinyílik a vonat ajtaja, elhaladok melletted. Még egyszer rád nézek, vigyorgok, mint a tejbetök és csak annyit mondok:
– Helló. (Nemhogy inkább a nevemet mondanám, vagy a telefonszámomat, hogy lehetek ennyire béna, Istenem?)
Mire te visszavigyorogsz, mint akit szintén az imént lőttek be endorfinnal és azt mondod:
– Szia. (Ahelyett, hogy megkérdeznéd, volna-e időm egy kávéra. Na mindegy, legalább annak örülhetek, vagy azon kesereghetek, hogy te sem voltál frappánsabb, mint én. Basszus, nagyon tetszik a hangod. Is.)
Aztán mi történik? A mosolyodtól zavarba jövök, és úgy viharzok ki a metrókocsi ajtaján, mint akinek lángra kapott a segge, és szaladok egészen a mozgólépcsőig. Miközben fújtatva haladok fölfelé, azon töprengek, vajon mit üzenhetett neked a testbeszédem. Nyilván nem azt, hogy szeretném, ha utánam jönnél. De vajon szeretném-e? Magam sem tudom.
Meglehet, hogy ami köztünk történt, így volt tökéletes. A szavak ugyanis mindig minden helyzeten olyan sokat rontanak.
Nem vagyunk már tizennyolc évesek. Ha elhívsz kávézni, akkor könnyen megeshet, hogy már két korty után kiderül, hány női-férfi és gyerekszív tör majd össze, hány lakáshitel dől be, és hány étkészleten kell igazságosan megosztozni, no meg hány emberrel kell jól összeveszni akkor, ha ebből itt szerelem lesz. Mire felérek a mozgólépcső tetejére, kijózanító gondolataim mentén nyugtázom magamban, hogy ami történt, az pontosan így volt jó, így volt tökéletes. Azért még hátra-hátra pillantgatok, hátha feltűnsz mögöttem, de sajnos vagy hála az égnek, nem látlak meg többé a tömegben.
Később a találkozómon végig rezignált vagyok, alig tudok nyugton ülni és az üzleti partneremre figyelni. Komolyan meg kell erőltetnem magam, hogy mindig a megfelelő válaszokat adjam, és közben arról fantáziálok, hogy amikor a megbeszélés után visszaérek a metróhoz, te ott leszel, mert leszálltál, és azóta is csak rám vársz ott az esőben. Olyan jelenetet látok magam előtt, ami nagyon is illik a nyálromantikához, amit ma délután hallgattam…
A megbeszélésem alaposan elhúzódik. Csaknem három óra telt el azóta, hogy elengedtem a pillantásodat. Miután kilépek az épületből, kapkodom a lábam, a zebrán már szó szerint átfutok, hogy mihamarabb végig futtathassam a pillantásom a várótermen.
Behúzódom egy tető alá és alaposan körülnézek. Nem látlak sehol. Vajon feljöttél utánam? Vártál rám, csak már elmentél? Egyáltalán gondolsz még rám? Eszedbe jutottam azon az estén úgy, ahogy te nekem? Emlékszel még a tekintetemre? Mert én a tiedet sosem fogom elfelejteni…
Hiszek a sorsban. Ha annyi volt a dolgod, hogy egy nehéz időszak után pár percre felemelj, és elérd, hogy újra meglássam magamban a nőt, a vonzót, a szépet, akkor beteljesedett a küldetés.
Ha nem, akkor az égiek most a fejüket csapkodják a falba. Ezt a két hülyét! Hány évig tartott, mire összehoztuk őket abban a nyavalyás metrókocsiban, és így elbaltázták.
Talán odafenn megtárgyalják, kapunk-e második esélyt.
