„Egy olyan kapcsolatból származom, ami nem elfogadott, így nem maradhattam a biológiai szüleimnél. Biológiai apukám nem akart vállalni, anyukám nem tudott volna egyedül gondoskodni rólam, mert nem volt meg a háttere, és túl fiatal volt” – meséli a lány.
Barbi Szirákra került nevelőszülőkhöz, akiknek nem lehetett gyerekük, ezért szerettek volna örökbe fogadni két kisfiút. A sors azonban közbeszólt. „Hiszem azt, hogy Isten gondoskodása, hogy én hozzájuk kerülhettem 1994 augusztusában. Örökbefogadásnak indult, aztán mégis egy kisfiút és engem vettek magukhoz nevelésbe. Különleges család vagyunk, mert bár egyikünk sem kötődik vér szerint egymáshoz, mégis sokkal nagyobb a ragaszkodás közöttünk.
Szerintem szinte egyedülálló az a szeretet, ami köztünk van. Nem bírunk ki egy napot, hogy ne beszéljünk egymással.
Barbi jelenleg a baptista teológiai akadémián negyedéves szociális lelki gondozás szakon és részmunkaidőben a református cigány misszióban is dolgozik. „Gyerekként nem tudtam, hogy mit csinálnék szívesen, elvégeztem az általánost, szakközépben érettségiztem, később pénzügyet és logisztikát is tanultam. De nem találtam a helyem, éreztem, hogy ennél többre vagyok hivatott.
Sokszor látom azt, hogy akik elszakadnak a családjuktól, azoknak rengeteg akadállyal kell szembenézniük, többszörösen traumatizáltak, akár nevelőszülőkkel, akár gyermekotthonban vagy csak rossz családi környezetben nőttek fel. Gyermekként, fiatal felnőttként nagyon meghatározza később ez az életvitelüket, félresiklik az életük, mert nem volt meg az a szeretetkapcsolatuk, ami megtartaná őket. Nagyon hálás tudok lenni azért, hogy én az ellenkezőjét kaptam meg.”
De nagy utat kellett megtennie mire eljutott idáig. Mivel vér szerinti anyukája nem mondott le róla, rendszeresen találkoztak a láthatásokon, Barbit nem lehetett örökbe adni, de nem is érezhette úgy, hogy örökre a nevelőszülőnél maradhat, hiszen édesanyja bármikor magához vehette volna, ha rendeződik a helyzete. Bár ez soha nem történt meg, Barbira mégis súlyos nyomásként nehezedett egész gyerekkorában.
„Nehezen éltem meg gyerekként, hogy a vér szerinti anyukám nem mondott le rólam, mert a nevelőanyámhoz úgy ragaszkodtam, mintha édesanyám lenne. Havonta egyszer viszont a vér szerinti szülőmet kellett látogatnom, amit nem tudtam hova tenni, nem kötődtem hozzá, kényszerűnek éreztem ezeket a találkozásokat, és egyáltalán nem engedtem őt közel magamhoz. Távolságot tartottam érzelmileg is, ami talán valamilyen szinten normális is.”
Habár nevelőanyukája soha nem hazudott neki, és kicsi korától tudta, hogy biológiai anyja nem akar róla lemondani, mégsem fordult meg soha a fejében, hogy elkerülhet a nevelőszülői családjától.
Barbi keresztény neveltetést kapott, ami nagyon erős alapot jelentett számára. „Igazából a vér szerinti anyukámmal is annak hatására változott meg a kapcsolatom, hogy megnyílt a szívem. Tudom már szeretni, felhívni, támogatni, találkozni vele. Az utóbbi pár évben nyaranként együtt is töltünk pár napot a féltestvéremmel is.
Különleges volt megtapasztalni, hogy amikor múlt nyáron szóba jöttek a múlttal kapcsolatos érzések, a beszélgetés lezárásaként a két anyukám megölelte egymást. Nevelőanyukám azért volt hálás, hogy anyukám megszült, és ő felnevelhetett, szülőanyukám meg azért, hogy felnevelt a másik anyukám. Én meg csak álltam ott közöttük, hogy milyen különleges állapot ez.
Barbi nevelőanyja 12 gyermeket nevelt rövidebb-hosszabb ideig, és a mai napig nevelőszülő. Most is van két kisfiú nála, 8 és 11 évesek.
„Volt, aki 2-3 évig volt velünk, mások rövidebb ideig, de mind a testvéremmé tudtak válni. Ebben a légkörben nem is tudnék másképp tekinteni rájuk. Persze nehéz, amikor elkerülnek, mert a kapcsolatot csak akkor tudjuk tartani, ha a másik fél is engedélyezi ezt. Anyukám igazából az életét adta értünk, mert választhatott volna nagyon sok minden mást, de úgy döntött, hogy felnevel minket. Én pedig sose tudok elég hálás lenni neki ezért.”
Több hasonló történetet is olvashattok a gyermekvédelemről az SOS Gyermekfalvak által működtetett a Gyereksorsok blogon.
További cikkek az SOS Gyermekfalvaktól az NLCafén:
- „Hetven felnőtt nevelt engem az évek során”
- Egy piros autóval vitték el őket az iskolából, azóta szülők nélkül élnek
- „Amikor meglátták a sebeimet, megsimogattak. Akkor múlt el az én szégyenem.”
- „Az egyik nevelő fogasra akasztott, és ott is hagyott” – állami gondozott fiatalok mesélnek