Dr. Máté Gábor 1944-ben született Budapesten. A világhírű magyar orvos családjával Kanadában él, ahol több mint húsz évig családorvosként dolgozott. Jelenleg világszerte előadásokat tart. Szétszórt elmék című könyve teljesen új szemlélettel közelíti meg az ADHD témáját, és új módszereket kínál, hogy segítsen azoknak a gyerekeknek és felnőtteknek, akiket figyelemzavarral és a hiperaktivitással diagnosztizáltak.
Hogy lehetséges, hogy ötvenkét éves koráig nem diagnosztizálta senki ADHD-val? Mi lett gyanús?
Ötvenkét évesen a vancouveri kórház hospice-osztályának voltam a vezetője. Egy ottani szociális munkás egyszer meghívott kávézni, és elmesélte, hogy őt most diagnosztizálták ADHD-val. Amikor leírta saját magát, magamra ismertem. Utána elmentem szakemberhez, és hivatalosan is diagnosztizáltak, így érdekelni kezdett, hogy honnan ered, mi ennek az alapja. Mint orvos, nem ismertem az ADHD-t, a legtöbb orvos még most sem ismeri, ezért rengeteg felnőtt valójában saját maga jön rá, hogy mi a baja.
Mi van egy figyelemhiány-zavarral élő ember fejében?
A gondolatok ide-oda cikáznak, borzalmas sebességgel követik egymást. Az illető fél egyedül lenni, és hogyha nem olvas, nem hallgat zenét, vagy nem kezd valamit magával, akkor majdnem kibírhatatlan az unalom. Mindig úgy érzi, hogy valamit tennie kell, egy állandó kielégítetlenség van benne, és az érzés, hogy nem kapja meg az élettől azt, amit esetleg meg tudna kapni.
Mi okozza a figyelemhiányt?
Szerintem az ADHD a gyerekkori szenvedésből és stresszből ered. Az ember agya, amikor stresszt érzékel, akkor vagy megváltoztatja a helyzetet, amibe került, vagy otthagyja, vagy segítséget kér. Ha ezek közül egyik megoldási lehetőséget sem tudja választani, akkor egyszerűen kikapcsol az agy annak érdekében, hogy ne érezze a stresszt olyan súlyosnak. Ha egy kisgyerek úgy nő fel, hogy folyamatos stresszt él át, mert mondjuk az anyja depressziós, vagy az apja haragos, sokat veszekednek a szülei, vagy csak gazdasági, esetleg érzelmi stressz alatt élnek, ezt megérzi a gyerek, és mivel nem tud se változtatni, se elmenekülni, se segítséget kérni, egyszerűen kikapcsol az agya, hogy ne érezze azt, amit nem tud feldolgozni. Ebből ered az ADHD. Mert miközben ezt éli át a gyerek, éppen ebben az időben fejlődik az agya, és így a szétszórtság beleég. Azt is mondhatjuk, hogy az ADHD egy módja az önvédelemnek. Mindaz a düh, amit éreztem a családommal szemben, ebből a gyerekkori, lelki szenvedésből fakad.
Dr. Máté Gábor
Megoszlanak a vélemények, hogy lehet-e az alapvető szülő-gyerek kötődésen változtatni később terápiával, mert nagyon mélyen rögzül az a minta, hogy az elsődleges gondozóm hogyan reagál a szükségleteimre.
Az ADHD-nak nem a tünetcsoport a legrosszabb része, az, hogy könnyen elfelejtek dolgokat vagy elvesztem őket. Ezzel együtt tudok élni. De az, hogy emiatt szégyellem magam, sokkal nagyobb baj. Szerintem nincs olyan, hogy valaki későn kerül terápiába. Nagyon ritkán előfordul, hogy nem lehet megszüntetni a tüneteket, de a szenvedést, amit ezzel kapcsolatban magamnak okozok, azt meg lehet. Ha az ember felismeri, hogy mi az ADHD forrása az ő életében, akkor a tüneteken is lehet változtatni. Főleg a gyerekeknél, mert bennük még sok a fejlődési kapacitás. De a felnőtteknek is sok lehetőségük van arra, hogy megváltoztassák a szokásaikat vagy azt, hogyan állnak hozzá magukhoz.
Ha valakit ezzel diagnosztizálnak, mit kezdjen az információval?
Ha gyereknél állapítják meg az ADHD-t, akkor a családnak először is be kell látnia, hogy bár úgy néz ki, valójában ez nem egy betegség. És annak dacára, hogy a szülőknek és tanároknak sok frusztrációt okoz, nem a gyerek hibája. Ő se nem beteg, se nem hibás, egyszerűen úgy reagál a körülményekre, ahogyan tud. Ha a körülményeket változtatjuk, akkor a gyerek is változni fog. Meg kell érteni, hogy mi áll a viselkedése mögött, mik a belső szorongásai, amik kiváltják a zavaró viselkedéseket. Azok a gyerekek, akiket ADHD-val diagnosztizálnak, mind nagyon érzékenyek, ha stressz van körülöttük, jobban beszippantja és mélyebben érinti őket. Ilyenkor meg kell vizsgálni a családi légkört, hogy mennyi időt töltenek a gyerekkel, mennyit ülnek tévé előtt, hogyan kapcsolódnak egymáshoz, mennyit játszanak, beszélgetnek, milyen türelemmel áll a szülő a gyerekhez. Ha a szülő felismeri, hogy dühös vagy ingerlékeny, akkor vegye észre, hogy ez benne zajlik, és ezen elsősorban ő tud változtatni, ezt nem a gyerek okozza. Ha mi, felnőttek nem tudjuk a saját érzéseinket pozitívan befolyásolni, miért várjuk el a gyerektől?
Azt mondod, hogy az ADHD valójában a szülőktől ered?
Úgy beszélek, mint egy szülő, akinek két ADHD-s gyereke van, hogy igen, ez velem kezdődött. Nem azért, mert nem szerettem őket, mert rossz ember voltam, hanem mert tudatlan voltam, és nem dolgoztam magamon. Igen, saját magamon kell elkezdeni. Ha felnőtt jön hozzám ezzel a panasszal, akkor megbeszélem vele a tüneteket, milyen a viszonya saját magával, mennyi stressz éri. Minél több stressz alatt élünk, annál nehezebb odafigyelni, nemcsak az ADHD-s gyerekeknek, hanem mindenkinek. Minden ADHD-s embernek terápiára van szüksége, és van, akinek orvosságra is. Nekem is segítettek. Ami igazán meghatározó, hogy milyen viszonyokban élek, mennyire óvom a testemet, mennyit sportolok vagy eszem, mennyi időt töltök tudatos pihenéssel. Vagyis hogy mennyire vagyok jelen a saját életemben. Ezt mind meg lehet nézni, és ezen lehet segíteni, de ehhez elköteleződésre van szükség.
Szülőként iszonyú felelősségnek tűnik, hogy mi adjuk tovább a feldolgozatlan traumát a gyereknek. Ez egy ördögi kör: minél többet tudunk róla, annál jobban szoronganak a szülők. Hogyan lehet elfogadni, hogy nem tudjuk tökéletesen csinálni?
Amikor ilyen aggodalommal fordul hozzám egy szülő, akkor hamar rájövünk, hogy az igazi szorongás nem emiatt van, hanem a szülő gyerekkori élményeiből fakad. Legtöbb esetben az történt ilyenkor, hogy a szülő már gyerekként felelősnek érezte magát a saját szülei érzéseivel kapcsolatban, nagyon zavarta, hogy nem tudja boldogabbá tenni a szüleit. Az rendben van, ha felismerjük, hogy az első három év a gyerek fejlődése szempontjából fontos, és hogy ez milyen odafigyelést kíván tőlünk, de ez csak egy kihívás. Ha ebből stresszt csinálunk magunknak, az valami gyerekkori trauma következménye.
Könyvedben azt írod, hogy az ADHD kialakulása nem genetikai okokra vezethető vissza, hanem transzgenerációs traumákra, amiket nem dolgozunk fel. Ha ez így van, akkor hogy állunk mi, magyarok e téren? Mit tudunk kezdeni a történelmi traumák feldolgozásával?
Holokauszt-túlélő vagyok. Tudatosan nem emlékszem arra, amikor tizenegy hónapos koromban anyám átadott egy keresztény nőnek, hogy így mentsen ki a gettóból, de az emlékezet bennem van, és amikor a feleségem nem úgy reagál rám, ahogyan én szeretném, akkor ezt a szívemben érzem. Ez az emlékezet. Amikor fellép bennem a fájdalom, akkor tudom, hogy nem a máról van szó. A felháborodás, a harag, a fájdalom, ezek nem jelenkori érzések, hanem ilyenkor tör fel bennünk a gyerekkor. Ezt pedig fel lehet dolgozni.
Be kell látnunk, hogy a magyar népet és egyes magyar embereket is sok történelmi trauma érintette a távoli és a közeli múltban is. Ezeknek hatásai fellépnek a mai napig a sok depresszióban vagy a szélesen elterjedt alkoholizmusban. És ezt a traumát átadjuk egy generációtól a következőre, ameddig nem ismerjük fel és nem dolgozzuk fel őket — mint egyének és mint egy társadalom is. Nehéz kihívás, de lehetséges.
Mi a feldolgozás módja ilyenkor?
Nem önkritikával, hanem önfelismeréssel vizsgálom saját magam. És persze egy szakember sokat tud segíteni az elindulásban.
Azt mondod, hogy az ADHD nem betegség, hanem a szervezet reakciója a stresszre. Mögöttünk két világháború, több gazdasági világválság, mégis most hallunk sokkal többet az ADHD-ról. Miért?
Ha igazam van, és ezt a stressz okozza, akkor a stressz növekedésével az ADHD-val élők száma is nőni fog. Az agy nem csupán genetikai alapon fejlődik, az érzelmi körülmények is nagyban befolyásolják. Az emberek ma kevesebbet kapcsolódnak egymáshoz. Nagyon sokan bizonytalanságban élnek annak dacára, hogy jobb a gazdasági helyzet, mint az 1950-es években, de sokkal kevesebb a támogatás. Nagyon sokan élnek a létminimum közelében, és küzdenek megélhetési gondokkal, emellett szétszakadtak társaságok. Nézd, én itt nőttem fel a Hungária körút mellett, ahol a gyerekek együtt játszottak, és minden felnőtt a szülőnk volt szinte. Igazi közösség volt. Most a szülők dolgoznak, és mire hazaérnek, fáradtak, stresszesek. Bekapcsoljuk a tévét ahelyett, hogy egymáshoz kapcsolódnánk. Ez okozza a sok stresszt. Hiába vagyunk körülvéve emberekkel, nem a kapcsolatok száma a meghatározó, hanem azok minősége. Hogy mennyi intimitás, mennyi megértés van jelen egy ember életében. Mert emberként az az eredetünk, hogy törzsekben növünk fel, sok felnőttel körülöttünk. Ez az evolúció kezdete is. Az a baj, hogy ettől a világtól már nagyon messze vagyunk, és nem találtuk még ki, hogyan kell a mai világban újraalkotni a kötődéseket. Nemcsak a mérnöki, gazdasági vagy politikai változást kell figyelnünk, hanem a kreatív tudásunkat arra is fordítanunk kéne, hogyan tudunk egy emberibb világot megalkotni a gyerekeinknek.
Még több történetet olvashattok az SOS Gyermekfalvak által működtetett Gyereksorsok blogon.
További cikkek az SOS Gyermekfalvaktól az NLCafén:
„Akkor volt a legnagyobb sírás-rívás, amikor az egyéves kisöcsémet elvitték”
„Anyám hozott be, hogy csak nyaralni jövünk.”
„Amikor meglátták a sebeimet, megsimogattak. Akkor múlt el az én szégyenem.”
„Szeretném egyszer majd én is élvezni a terhességet.”
„Végigcsináltuk az örökbe adást, de közben belehaltunk” – egy nevelőanya hétköznapjai
