Egy évvel ezelőtt ezen a napon újévi fogadalom helyett a felismerés ideje jött el. Be kellett végre vallanom magamnak, hogy baj van. Emlékszem, ültem az ágy szélén, de se fizikai, se lelki erőm nem volt ahhoz, hogy felálljak, hogy elcsoszogjak a kávéfőzőig, hogy felöltözzek, hogy elkészüljek, hogy éljek. Már nem tudtam tovább elhitetni magammal, hogy segítség nélkül is talpra tudok állni.
Fotó: Thinkstock
Talán két-három órát ülhettem ott, és csak egy kérdésre tudtam koncentrálni: Hogyan tovább? Mivel mindig vázlatot írok, ha elveszítem a fonalat, ezúttal sem jutott más eszembe. Az ELMŰ-s boríték hátuljára egymás alá felírtam, hogy mi a baj.
- fáradt, kimerült vagyok
- nem megy a munka
- nem működik a párkapcsolatom
- betegek a szüleim
- minden elromlik körülöttem (autó, gázkazán, mosógép)
- pocsékul állok pénzügyileg, tartozások
- …
Összesen tizenegy pont jött össze, a kilátástalanságtól már épp igyekeztem volna elsírni magam, amikor Dafke-énem végre megszólalt (Lóf@szt!), és mindegyik pont mellé elkezdte odaírni a lehetséges megoldást – a triviálistól a bonyolultig. Mire beesteledett, egy komplett ötéves tervet állított össze, és elhitte, képes leszek kihúzni magam a szarból. A lista elejére nagyon kis betűkkel a lélekgyógyász mint kulcsszó is bekerült, ugyanis tudtam, annyira nem látom a fától az erdőt, hogy néhány kérdésben szakember segítségét kell kérnem.
Január 3-án már tárcsáztam is egy ismerős ismerősének megbízható/empatikus/okos/eszes pszichológusát, akinek asszisztense még aznap visszahívott: a pénteki „időpont” visszamondta a terápiát, ha gondolom, menjek. Mentem én – tele gatyával.
Nagy levegőt vettem, átnyújtottam a vázlatomat, és közöltem: nem picsogni, síri, panaszkodni jöttem, mindössze iránymutatásra lenne szükségem, mert hát rég nincs meg a talaj a lábam alatt. A csillogó szemű doktornő a listára nézett, hosszú perceken át tanulmányozta, majd az arcomat, szögegyenes tartásomat, rendezett ruháimat nézte, és megkérdezte: Mondja, miért szeretne eminens páciens lenni?
Mindenre fel voltam készülve, de erre a kérdésre egyáltalán nem. Néztem is hülyén, értetlenkedtem, elvörösödtem, és vártam, hogy kifejtse, mire gondol. Megkérdezte tőlem, bennem milyen benyomást tenne az az ember, aki listával, előre betanult válaszokkal érkezik, aki a 15 ezres órabér ellenére is meg akar felelni a terapeutájának? Nem sír, nem panaszkodik, nem akar terhet jelenteni – csak jó páciens akar lenni. Úgy éreztem magam, mint akit nyakon öntöttek egy lavór jeges vízzel, akit tetten értek, lelepleztek, akibe belelátnak. Ez volt az első pont, amikor, bár az ellenkezőjét terveztem, mégis elsírtam magam – majd szépen csendben átadtam az irányítást.
A terápia hosszúra nyúlt, ugyanis egy bonyolult lelki jelenséggel kellett felvennem a kesztyűt: a maximalizmusommal, ami életem minden szövetét rég súlyosan átitatta. Ott volt, ha főztem, ha társalogtam, ha öltözködtem, ha kartempóztam, ha dolgoztam, ha párban éltem. Ott volt reggel és ott volt este, az álmaiban, a vágyaimban, kifordított magamból, már nem láttam, ki lehetnék nélküle. Nem a dicsőség, az elismerés, a pozíció hajtott, sokkal rosszabb: a félelem, hogy valamit elrontok, hogy hibázok, hogy lehullik a lepel, eltűnik a máz, és kiderül, egy nagy rakás csalódás vagyok.
Akinek perfekcionizmusát ez a fajta félelem hajtja, bár eljátssza, nem leli örömét szinte semmiben: nem motiválja a munka, párkapcsolat, utazás, család, mert mindenben egy feladatot lát, amit tökéletesen meg kell oldania. Mi a mérce? A másik boldogsága, mosolya, csillogása és szárnyalása – legyen szó a főnökről, a szülőkről, a szomszédról vagy a Buksiról.
Fél év kemény munkája kellett ahhoz, hogy tisztábban lássak, hogy felismerjem, rajtakapjam és újra és újra leállítsam a maximalista lemezt, amikor az épp megszólalni készül. Egy évvel később, az újévi fogadalmak kezdetekor a listám ugyan még hosszú, egyvalamit azért megfogadok: jó leszek magamhoz!
Egy friss kutatás szerint a túlzott perfekcionizmus inkább árt, mint használ, a munkavállaló mellett a munkáltatónak sem „tesz jót” – írja a Psychologie Heute pszichológiai portál. A szakemberek 95 korábbi vizsgálatot néztek át tüzetesen újra, vizsgálódás során pedig a „tökéletes” ember két típusára fókuszáltak: azokra, akik azért válnak perfekcionistává, hogy semmilyen körülmények között ne hibázzanak, és azokra, akiket a kiválóság utáni vágy hajt. Bár egyértelmű, hogy a maximalista ember többet teljesít, sajnos ők azok (főleg a hibaelkerülők), akiket jó eséllyel depresszió, stressz, szorongás és félelem kínoz, ami előbb-utóbb kiégéshez vezet.
