Panka vállig érő szőke haja, örökké fekete ruházata kényszerességem örök céltáblája, azon ugyanis rendre fennakad egy elhullani vágyó hajszál. A mély diskurzus kellős közepén tekintetem rendre kiszúrja az atomszőke szálat, ami perceken belül ordító problémává dagad a lelkemben:
Le kéne azt onnan venni!
Hülye vagy! A beszélgetésre figyelj! – és én tényleg megpróbálok figyelni, állandó technikám, hogy mélyen a másik szemébe nézek, hogy véletlenül se lássam meg azt, amibe figyelmem makacsul belekapaszkodni vágyik. Miközben minden idegszálammal arra koncentrálok, hogy ne a szőke hajszálra koncentráljak, kényszerességemmel szemben rég elvesztettem a csatát – és eljön a pillanat, amikor visszaolvadok a beszélgetésbe, és egy észrevétlen mozdulattal elcsenem a szálat, csak úgy mellékesen.
Fotó: Profimedia
A hajszálak mellett egy másik „beteges” vonzódásom a geometria, egészen pontosan a szimmetria, a párhuzamosok, a merőlegesek vagy csak valamiféle szabályosság. Csak úgy fürdőzik a szemem a látványban, ha a kettő darab hosszúkás távirányítót egymás mellé helyezhetem a négyzet alakú dohányzóasztal bal alsó sarkában, egy-egy centiméterre az asztal széleitől. A kiragadott minta példáján működik nálam a fűszerespolc, a gyógyszeresfiók, de még a nyomorult fregoli is, ahol képes vagyok addig sakkozni a felfüggesztett ruhákkal, hogy a szemem megnyugodjon a rendtől.
Tudom, kényszerességem előbb-utóbb a sírba visz, mert annak már a gondolati sík is elég ahhoz, hogy bekapcsoljon, elbizonytalanítson: Kihúztad a konnektort? Lekapcsoltad a villanyt? Bezártad a bejárati ajtót? Mivel a válasz nagyon sokáig nem tudott egy magabiztos Igen! lenni, mára a bejárati ajtóm küszöbén hangosan megbeszélem magammal, hogy igen, minden rendben, ma sem fog leégni a ház – így nem kell visszatroliznom tíz megállót, hogy ellenőrizzem lakásom épségét.
Az agyam furcsa szerkezet, mihelyst kiiktatok belőle egy parát, keres magának egy másikat, amit aztán makacsul számon is kér. Ha nem engedelmeskedem, addig cseszeget, amíg beadom a derekam, és megteremtem neki azt, amire vágyik: behajtok egy inggallért a zakó alá, korrigálom a csálé nyakkendőt, tizenötször képes vagyok beparkolni egy helyre, ha nincs meg a párhuzam, és addig piszkálok egy képkeretet, amíg az megtalálja a tökéletes függőlegest.
Kényszerességem éveken át aggasztott, volt olyan időszak, amikor biztos voltam benne, kattant vagyok – de hála istennek jött a tudomány, és választ adott arra, miért van szükségem a rendre, a szabályosságra: „A szimmetria a rend jelképe, márpedig ebben a furcsa világban, amelyben élni kényszerülünk, szomjazunk rá” – magyarázza Alan Lightman fizikus. „A szimmetria érzelmi örömforrás, segít minket abban, hogy a világ értelmet nyerjen. Ehhez hasonló rendet biztosít számunkra az évszakok szabályos váltakozása, a konzerves dobozok szabályossága a boltban vagy maga a természet a sok káprázatos szimmetriájával. Agyunkat »építészetileg« ugyanaz az energia, matematika hatja át, mint a virágot vagy a medúzát.”
„Az agy nem szereti a véletlenszerű jelenségeket” – állítja Mary Peterson pszichológus. „Az agy olyan, mint egy számítógép, amely azt az utasítást kapta, hogy felfedezze a rendet a káoszban, hogy a világ értelmet nyerhessen.”
Mindez persze szép és jó, de a vasalóval mi legyen?
