Akár akarjuk, akár nem, minden ember életében eljön az idő, amikor szüleihez való viszonya végleg átalakul. Legtöbbünk életébe ez a pillanat akkor érkezik el, amikor a szülők betegségüknél, öregségüknél fogva ápolásra szorulnak, holott a leválást, vagyis a felnőtté érést előbb kellene megélni.
fotó: Profimedia
A leválás
Az élet tálcán kínálja azokat a pillanatokat, amikor tudatosíthatnánk magunkban, hogy a szülő–gyerek viszony már nem az, mint régen volt. Tipikusan ilyen, amikor a szülő először kéri ki gyermeke tanácsát, véleményét. Ez egy olyan momentum, amikor fordul a kocka, már nem a gyermek „szorul” szülői tanácsra, hanem a szülő igényli a támogatást.
Ez az a pillanat, amit meg kell ragadni és feltenni a kérdést:
Ki is ez az ember azon túl, hogy az én édesanyám vagy édesapám?
Ideális esetben ilyenkor a felnőtt lelkében megszületik a szeretet egy különleges formája, amit már nem az anyai és apai jelmez határoz meg, sokkal inkább az ember, egy hosszú életrajz, amit a kíváncsiság és tisztelet övez.
Természetesen ez a gondolati átalakulás nem jön mindenkinek magától, ilyen helyzetben kéri a pszichológus a páciensétől többek között azt, hogy képzelje el édesanyját egy tortaként. Szeletelje fel ezt a tortát, és nézze meg alaposabban, milyen szeletekből áll ez az ember. Egy szelet az anyaság, de mi a többi? Gyermek? Feleség? Testvér? Dolgozó nő? Nagymama? Barátnő? Cinkostárs? Segítő? Gyógyító? Ezek a szeletek hozzásegíthetnek ahhoz, hogy a szülőnkről alkotott kép perspektívája kitáguljon, és kerek-egész emberként szemlélhessük őt. Ennek a technikának a segítségével azok a gyerekkori sérelmek is más megvilágításba kerülnek, amikkel korábban nem tudtunk mit kezdeni.
Ha végignézem édesanyám életrajzát, az álmait, a kudarcait, a lehetőségeit, kapcsolódni tudok hozzá, meg tudom érteni, miért tette azt, amit tett.
Szerepcsere
Fontos, hogy időben megtanuljuk így szemlélni szüleinket, hogy elfogadjuk, az elhatárolódásnak, leválásnak létezik egy egészséges formája, amire azért van szükség, hogy végleg felnőtté válhassunk. A legtöbb ember életében ez a leválás nem finom átmenet, hanem váratlan sokk formájában következik be, amit egy betegség, egy traumatikus élmény vált ki. Ennek hatására sok ember életében bekövetkezik a szerepcsere, a gyerekből szülő, a szülőből gyerek válik – éltük útja pedig rossz irányt vesz.
A szülők megfelelő óvása, ápolása, gondozása nagyon fontos, de mindezt úgy kell megoldani, hogy az ember nem a felvett anyaszerepből tekint az élethelyzetre, hanem önálló emberként, aki döntései közepette figyelembe veszi tulajdon életrajzát is. A gyermek soha nem lehet szülőjének szülője, egyszerűen hiányzik egy teljes életnyi szülői tapasztalás, ami ehhez szükséges.
Nem a szerepek változnak, sokkal inkább az adok és kapok minősége. Én örökre a szüleim felnőtt gyermeke maradok.
A folyamat – bűntudat nélküli – megtapasztalása azok számára különösen nehéz, akik már gyerekkorban felelősséget éreztek fáradt, kimerült, nehéz sorsú szüleik iránt. Ebből a szerepkörből sokan hosszú évnyi terápia után tudnak csak kilépni, ők azok, akikben újra és újra meg kell erősíteni:
Nem az édesanyád édesanyja vagy! A gyermeke vagy!
És az anyának is meg kell értenie:
Anya, én a gyermeked vagyok, nem a szülőd. Nem lehetek a boldogságod felelőse!
Ezzel pedig arra kéri szülőjét, hogy ne bújjon egy gyermek szerepébe, legyen együttműködő, és segítsen, hogy egy nehéz élethelyzetben olyan megoldást találjanak, ami mindkét félnek jó. Szó sincs tehát arról, hogy el kell engedni a szülő kezét, hogy úgy oldja meg a problémáit, ahogy tudja, egyszerűen csak ne engedjük, hogy a bűntudatból felöltött szülői szerep beszippantson bennünket.
Kérdések, amikre ebben az élethelyzetben tudnunk kell válaszolni:
Mit vagyok hajlandó megtenni?
Az élethelyzetem, a körülményeim mit engednek meg?
Mit tudok adni?
Mi az, amiről úgy érzem: Erre képtelen vagyok!
Például: aki az első pillanattól fogva érzi, nem képes ellátni idős szülője ápolását, ne vállalja azt, jelezze már az elején, hogy neki ez nem megy. Nagyon sokan beleesnek abba a hibába, hogy feláldozzák magukat, mert hiszik, hogy kötelességük ezt tenni.
Aki egyedül nem tudja megtalálni a válaszokat, forduljon szakemberhez! Egy kívülálló hozzáértő hasznos mankó lehet akkor, ha az ember szem elől téveszti tulajdon helyét és szerepét a rendszerben.
Minden családban fontos lenne, ha időben előkerülne az időskor témája, hogy mind a szülők, mind a gyerekek megfogalmazzák, hogyan képzelik azokat az éveket, amikor a szülők segítségre szorulnak. E beszélgetések alkalmával sok szülő sértetten reagál (Megszültelek, felneveltelek, mindent megadtam, most rajtad a sor…), bűntudatot ébreszt (Na, öregek otthonába akarsz dugni?), de nem szabad ennek „bedőlni”, makacsul ragaszkodni kell az értelmes, higgadt beszélgetéshez, a megoldás felkutatásához, az előgondoskodáshoz, hogy a végén senkinek ne kelljen feladnia azt az életet, amit élni vágyik.
forrás: psychologie heute
