Csipesz, a soproni keverék 1990-ben jött a világra, születése után alig pár nappal pedig rongyos pólóba tekerték, és az út szélére hajították, hogy ott várja ki a fagyhalált. Kemény tél volt akkor, közeledett a karácsony is – meg édesanyám autója, hogy parkolóhelyet keressen. A jármű Csipesz mellé gurult be, anyukám füle pedig egy halk, de keserves nyüszítésre lett figyelmes. Hamar megtalálta a fekete kis gombócot, aki elfért az egyik tenyerében. Azonnal cselekedett, lemondta a fodrászát, és padlógázzal indult – elvégre életet kellett menteni. Egy órával később már az ajtóban állt, szitkozódott, utálta az embereket, magyarázta, mennyire kegyetlen ez a világ, majd monológja kellős közepén észrevette: a fekete szőrgombóc látványától könnyek gurulnak szeplős arcomon.
Neeeeem, felejtsd el!
Ez a kutya nem maradhat itt!
Keresünk neki egy jó gazdát!
Ne nézz így rám!
Mondom! N E M M A R A D H A T !
Csipesz ezek után öt évre bevackolta magát a nappali legkényelmesebb foteljába, és hagyta, hogy szeressük, óvjuk, imádjuk. Bár a leginkább édesanyámhoz, a megmentőjéhez ragaszkodott, nekem a legjobb barátom lett. Emlékszem, sokat beszéltem hozzá, felolvastam neki kedvenc regényeimből, megismerte A két Lottit, Tom Sawyert és Szent Péter esernyőjét, titokban együtt faltuk az eperfagyit, fésültem, fürdettem, és a legjobb ételeket vettem neki. Hosszú órákon át kirándultunk a szabadban, versenyt futottunk, fogócskáztunk, labdáztunk. Nem túlzok, ha azt mondom, Csipesz az egyik legfontosabb lény lett az életemben, “ellopta” tőlem a magányt, átsegített a tinédzser-hormonok pokoli lázadásán, vigasztalt, ha kellett, és megnevettetett. Biztos voltam benne, egy angyal ő, akit azért küldött hozzám a Jóisten, hogy “megmentsen”. (Nem túlzok, a tiniévek kőkemények, azok kibírhatatlanságát öt kézzel kapart naplóm őrzi).
Képünk illusztráció, nem Csipeszt ábrázolja. Fotó: Profimedia
De nemcsak én nőttem, Csipesz is felnőtté érett – és szerelmes lett. Átnyüszített megannyi éjszakát, majd sikeresen megszökött, hogy felkeresse szerelmét a szomszéd utcában. Alig pár órával később már az ajtót kaparta, teste harci sebektől vérzett. Elláttuk, ápoltuk, ő pedig amilyen gyorsan csak lehetett, újra meglógott. Amikor már a második hete tartott a viharos szerelem, a szomszéd megfenyegetett minket, ha nem takarítjuk el a kutyát, esküszik, agyonüti.
Bár bizonyítani soha nem tudtuk, betartotta ígéretét, Csipesznek másnap nyoma veszett – én pedig életemben először romokban hevertem. Sírtam, ordítottam, megőrültem a fájdalomtól, és jártam a falut, hátha rálelek az én legjobb barátomra. Hetekig nem tudtam feladni a keresést, és miközben hullottak le rólam a kilók, a szemem pedig bedagadt a sok sírástól, olyan érzelmek kavarogtak a lelkemben, amik létezéséről korábban nem tudtam. Gyűlöltem, haragudtam, perlekedtem, szorított a szívem, és meg akartam halni.
Pontosan már nem emlékszem, mikor tudtam elengedni őt, de annyi biztos, a gyász hosszúra nyúlt, annak valamennyi mélységét bejártam. Bár Csipesz óta számtalan embert elveszítettem, ahhoz a fájdalomhoz hasonlót – szerencsére – nem éreztem. Tudom, sokak szerint egy eb halálát nem lehet az emberéhez hasonlítani, én nem értek egyet. Csipesz emléke harminc év után is könnyeket csal a szemembe.
Nem Csak egy kutya
Ma már a lélek kutatói is állítják, egy kutya elvesztésekor érzett gyász igenis lehet olyan nehéz, ha nem nehezebb, mint egy szeretett hozzátartozó halála. Ezt a gondolatot sokan nem merik felvállalni, félnek környezetük ítéletétől, gyászukat magukba temetik, nem beszélnek róla. (Kutatások bizonyítják, a kutyatulajdonosok kiegyensúlyozottabb emberek, mint azok, akik egyáltalán nem tartanak háziállatot).
„Egy kutya halála azért lehet olyan fájdalmas, mert ilyenkor nemcsak egy háziállatot veszítünk el, vele együtt eltűnik az önzetlen szeretet, a hűséges társ, aki biztonságot, melegséget ad, és olykor a gyermeket is pótolja” – magyarázza Julie Axelrod pszichológus a Vice magazin hasábjain megjelent írásban. Egy kutya elvesztése sokkal jobban felborítja a mindennapok menetét, hiszen az ember órarendjét, de még a nyaralását is gyakran a házi kedvenc köré építi. Fontos, hogy komolyan vegyük a kutyagyászt.
forrás: Vice
