Kihívás: egy hétig nem tettem negatív megjegyzést

Anyám a világ legkedvesebb és egyben legnegatívabb embere. Az egyik – számomra legidegesítőbb – szokása, hogy képtelen elfogadni a bókot. Ha megdicsérem a főztjét, egyből elkezdi ecsetelni, hogy mi sikerült rosszul benne. Ha valaki megjegyzi, hogy csinos a ruhája, rávágja, hogy mennyit hízott. Ha azt hallja, hogy jól néz ki, kifejti, hogy milyen szörnyen öregszik. Ezzel az őrületbe kerget engem, és ennél csak az volt rosszabb, mikor rádöbbentem, hogy én pontosan ugyanezt csinálom. Hogy ezt örököltem tőle, vagy azért vagyok ilyen, mert ezt láttam egész életemben, nem tudom, de tulajdonképpen nem is lényeges.

Egyik barátnőmmel nagy bűnös élvezetünk, hogy ha valami gyönyörű világsztárt vagy modellt látunk, egyből keresünk rajta valami hibát, minél többet, annál jobb!  Csak hogy megnyugtassuk magunkat, hogy valójában nem is olyan szép, és különben is, milyen gáz lehet smink nélkül. Borzalmas szokás, nem? Sőt, egyenesen szánalmas.

És akkor még nem is említettem azt, mikor a régi munkahelyemen

a jó fej kolléganőimmel oltogattuk a rossz fej kolléganőinket, természetesen – mivel minket jól neveltek – szigorúan csak a hátuk mögött.

A lájtos ócsárolás általában a „láttad, ma is mit vett fel?” és a „már megint milyen ostobák voltak” spektrumon zajlott, és kétségem sincs afelől, hogy a hátunk mögött mi is megkaptuk tőlük a magunkét. Itt szeretném megjegyezni, hogy ez a csúnya viselkedés nem csak a nők sajátja, férfi munkatársainkat sem kellett félteni, ha egy kis finom savazásról volt szó.

Néha jólesik (Profimedia)

Egyszer az egyik kolléganő – akit enyhén szólva nem a segítőkészségérért szerettünk – beállított egy tányér sütivel, amit nekünk hozott. A süti finom volt, a gesztus mindenkit meglepett, és el is szégyelltem magam, hogy milyen rendes lány, mi meg állandóan oltogatjuk. Mélységes meghatódásom ugyan csak addig tartott, amíg a következő héten az említett kolléganő megint csúnyán alánk nem tett, de az ajándéksüti arra jó volt, hogy elgondolkoztatott.

Belegondoltam, hogy egy nap mennyi időt és energiát fordítunk arra, hogy másokat és magunkat kritizáljuk. Észre sem vesszük, pedig állandóan ezt csináljuk. Leszólunk másokat, amiért rondák, buták, de magunkat is: jaj, megint hogy meghíztam, hogy nézek ki, lusta voltam, nem vásároltam be, de hülye vagyok, elfelejtettem feladni a csekkeket… és hasonlók.

Elhatároztam, hogy csinálok egy „ kedvesség kihívást”, és sem másra, sem magamra nem teszek negatív megjegyzést egy teljes hétig.

Tudtam, hogy nem lesz könnyű, pláne kis hazánkban, hiszem mi így vagyunk bekötve: alapvetően negatív nemzet vagyunk. Imádunk panaszkodni, a triviális kellemetlenségeket felnagyítjuk, a kudarcokat pedig előszeretettel hánytorgatjuk fel ahelyett, hogy továbblépnénk rajtuk.

Már az első reggel próbára tett a dolog, ugyanis fél órát vártam a buszra, és elkéstem a munkából. Az elégedetlenkedő és káromkodó utasok között hallgatásba burkolóztam, pedig szívesen helyeseltem volna pár véleményre a BKK-val kapcsolatban. A munkahelyemre beérve pedig szintén nem volt könnyű mindenféle jelző nélkül elmesélni a késés okát.

Mikor az egyik barátnőm felhívott, és félórán keresztül ecsetelte új lakásba költözésének minden rákfenéjét, türelmesen végighallgattam. Ugyan reflexből egyből elkezdtem volna mesélni saját rossz tapasztalataimat a nemtörődöm költöztetők, elviselhetetlen felfordulás és felszívódó szakemberek rémtörténeteivel, de ehelyett annyit mondtam neki, hogy tartson ki, mert milyen jó lesz, mikor már túl lesz rajta, és élvezheti a csodaszép új otthonát. Mikor letettük a telefont, mindketten jobban éreztük magunkat, és milyen pofonegyszerű volt! Mindössze annyi történt, hogy egy negatív dologra válaszként nem negatívval, hanem pozitívval reagáltam.

Ugye, hogy könnyebb? (Profimedia)

A küldetésem egyik velejárója volt, hogy kicsit elidegenített. Ha a társaságban elkezdtek valami negatív témáról beszélni, inkább csendben maradtam, vagy igyekeztem kiszállni a diskurzusból. Ez valamilyen szinten elszigetelt, de igazából nem bántam, elvégre semmi pozitívról nem maradtam le.

Érdekes módon a magamra tett negatív megjegyzések elhagyása nehezebb volt, mint leszokni mások degradálásáról.

Meglepően sokszor nyilatkozunk magunkról elmarasztalóan, és ezt a tendenciát nemcsak magamnál, hanem a környezetemnél is észrevettem.

Természetesen hazudnék, ha azt mondanám, hogy semmi trágár vagy lemondó megjegyzés nem hagyta el a számat egy teljes hétig. Volt, hogy kicsúszott egy káromkodás, vagy későn vettem észre, hogy elkezdtem valami miatt panaszkodni, de mikor ez előfordult, egyből leállítottam magam. Ki tudja, lehet, még oda is eljutok, hogy a végén átlendülök, és kifejezetten optimista személyiség leszek, haha.

Nemrég az egyik Amerikában élő barátom írta ki Facebookon, hogy mikor ki akarta fizetni a kávéját, a pultos azt mondta, hogy a sorban előtte álló hölgy már kifizette neki. Mint „random act of kindness”, azaz csak úgy, kedvességből. Gábor haverom alapvetően egy kifejezetten mogorva ember, mégis olyan lelkesen posztolta, hogy mennyire feldobta a napját az eset, hogy nekem is egyből jobb kedvem lett. Ahogy a derűs kommentek alapján a többi Facebook-ismerősének is. Pillangóhatásként javított több tucatnyi ember hangulatán az eset, ami mindössze pár dollárjába került a hölgynek.

Igen, néha ez ilyen egyszerű.