A kettővel ezelőtti párkapcsolatomban még nem tudtam, hogy a kommunikáció fejleszthető, tanulható, hogy léteznek olyan megoldások, amik akkor is beválnak, ha az ember lányának a párja egy 21. századi szónok, akinek se türelme, se ideje arra, hogy kivárja, amíg a másik a megfelelő szavakat keresi; rendre befejezi helyette a mondatokat, a gondolatokat, sőt még azt is magabiztosan deklarálja, hogy ők ketten mint pár hol tartanak, hova tartanak, mit tesznek öt év múlva szerdán kettőkor.
Fotó: Profimedia
Huszonvalahány évesen az ember nem érti, milyen rémálomba cseppent, csak annyit érez, hogy fuldokol, hogy legszívesebben felpofozná a másikat, hogy fogja már be végre, engedje szóhoz jutni, hogy ne maradjon mindig ő alul. Ilyen fiatalon azonban nemcsak a tapasztalat, de az erő is hiányzik belőle ahhoz, hogy kiálljon magáért, inkább utat enged a depressziónak, az alkoholnak, és megvárja, míg szépen elhagyják.
Ez a történet jut eszembe akkor, amikor Michael Lukas Moeller párterapeuta nyolcvanas években kidolgozott párbeszédmodelljéről olvasok, ez ugyanis olyannyira leszabályozza a kommunikációt, hogy ott Cicerónak is csend lenne a neve. A 2002-ben elhunyt szakember közel negyven éve már megfigyelte, hogy a legtöbb pár számára nehezen megy az őszinte beszélgetés – annak is az első lépése a nyitás. Erre dolgozta ki a szakember a párbeszédmódszert, amely elsősorban azoknál a pároknál lehet (párterapeuta nélkül is) nagyon hasznos, ahol sok a vita, az egyik fél dominánsabb, és ahol nem hallgatják meg egymást.
A párbeszéd hatvan percig tart, és mindkét fél számára háromszor tíz perc áll rendelkezésre ahhoz, hogy beszéljen. Ebben a tíz percben mindig csak az egyik fél beszél, a másik nem szakíthatja félbe, ellenben arra kell fókuszálnia, amit a másik mond. A felek monológjaik során kizárólag magukról beszélhetnek, arról, hogyan érzik magukat, milyen gondolatok, félelmek, bizonytalanságok kísértik őket. Fontos: egyik fél sem válhat a másik terapeutájává, nem mondhatja meg, mit kell tennie, éreznie, gondolnia a másiknak. A felek egy párként csak akkor haladhatnak előre, ha mindketten vállalják, hogy magukba néznek, és őszintén megvallják, hogyan éreznek. Itt nincs helye vádaskodásnak, a másik kioktatásának, számonkérésének, elbeszélésünk főszereplői mi magunk vagyunk, és nem a másik.
A monológok témája a pár megállapodásán alapszik, akár minden témát és gondolatot érinthetnek, ami a párkapcsolatra hatással lehet. A felvetett gondolatokra is lehet reagálni, de csakis akkor, ha eljött a saját tíz percünk. Erre a beszélgetésre hetente egyszer érdemes sort keríteni, lehetőleg egy hétvégi napon, amikor nem szorít se a munka, se a stressz, se a család. A szakember hangsúlyozza, hogy a beszélgetést napközben folytassuk, megszervezését pedig ne várjuk a másiktól.
Szakemberek szerint ezzel az egyszerű technikával nemcsak hallgatni tanulhatunk meg könnyebben, de elkezdjük tiszteletben tartani a másik véleményét. Rádöbbenünk, hogy nem is az igazság felkutatása a lényeg, hanem annak felismerése, hogy két individuum vagyunk, akik másképp működnek, gondolkodnak – és ez így van rendjén. Felismerjük, hogy akkor is képesek vagyunk egymással kommunikálni, ha más a véleményünk – a vitára, a heves konfliktusokra pedig egyáltalán nincs szükség. Ez a fajta párbeszéd olyannyira közelebb hozza a feleket, hogy nemcsak az intimitás mélyül el, de a szexuális élet is szárnyra kap.
A módszer azonban csak akkor működik, ha a felek időben elkezdik ezt a fajta kommunikációt, és van még a szívükben elég szeretet a másik irányába ahhoz, hogy ezt meg is akarják tenni.
Forrás: Psychologie Heute
