„Az egyetemen mindennap találkozunk, hétvégenként valamelyikünknél együtt alszunk.”
„Már mindketten dolgozunk, de még otthon lakunk, viszont víkendezni és nyaralni közösen járunk.”
„Egyedül nevelem a kislányomat, a barátom minden este feljön hozzánk.”
„Gyerekeink kirepültek, jól megvagyunk, de az összeköltözés, pláne a házasság szóba sem kerül köztünk.”
Négy embertől idéztem a baráti körömből, akik nagyon eltérő életkorúak, nagyon eltérő élethelyzetből érkeznek, és – mondataik tanúsága szerint – nagyon eltérően jellemzik magánéletüket. Így bizonyára ők lepődnének meg a legjobban, ha azt mondanám nekik, hogy minden különbözőség ellenére ugyanabban a partnerkapcsolati formában élnek, legalábbis szociológiai szempontból. Pedig így van.
Látogató kapcsolatnak, vagy angolul LAT-nak hívják ezt a típusú viszonyt, amikor valakinek állandó partnere van, de nem él vele együtt, és amely mára tudományos kutatások tárgyává is vált társadalmi jelentőségénél fogva. A számok nyelvén: a magyar lakosság 6,3 százaléka, azaz félmillióan érintettek látogató kapcsolatban, ami egyébként illeszkedik a nemzetközi trendekbe (az Egyesült Államokban például 6,5, Svédországban 4,2, Franciaországban 10,5 százalék ez az arány, derül ki Kapitány Balázs, a KSH Népességtudományi Kutatóintézet tudományos főmunkatársának vizsgálatából). No de lássuk, kik is ők!
Ha az embernek már volt három házassága, és elvált, többé nincsenek illúziói (Audrey Hepburn és George Peppard az Álom luxuskivitelben című filmben. Fotó: Profimedia)
Minek nevezzelek?
Hogy a jelenség szociológiai és pszichológiai szempontból milyen összetett, azt az is mutatja, hogy elnevezést sem könnyedén találtak rá a szakemberek – a korábbi kifejezések sehogyan sem illettek rá. Együttjárás? Ezt a tizenévesek már „lefoglalták”. Élettársi kapcsolat? Ez ugye feltételezi legalább a közös otthont. Szeretői viszony? Ehhez pedig számos negatív értékítélet is kötődik, mint például a külvilág elől eltitkolt, érzelem nélküli, csak a szexre korlátozott kapcsolat, vagy éppen egyenesen az állandó partner mellett egy „harmadik” jelenlétére utal. A LAT szó egy holland újságíró leleménye, aki a Living Apart Together filmcím kezdőbetűiből alkotta, és igen hamar el is indult a világkarrier útján, a köznyelvben és a szociológiai szakkifejezések között is gyökeret verve. A magyar nyelvben pedig igen találóan látogató kapcsolattá egészült ki, és így terjedt el.
Sokfélék, mégis beleférnek négy skatulyába
„A látogató kapcsolat pszichológiai szempontból trükkös jelenség, hiszen igen jól definiálható – intim, tartós, monogám párkapcsolat, melyben a felek külön háztartásban élnek –, miközben valójában nagyon heterogén halmazt fog össze – mondja Mannhardt András pszichológus. – Az ön példái is jól illusztrálják, hogy ugyanazt a kapcsolati mintát teljesen más okokból választhatják a mellette döntők.”
De mint társadalomtudományos szempontból is vizsgált csoport, a latosok – ahogyan a szakzsargon hívja őket – sem kerülhetik el a tipizálást: négy jól elkülöníthető, nagy kategóriába sorolják őket.
1. „Még nem biztos, hogy te vagy az igazi”
„A legifjabb latosok a fiatal felnőtteknek az a csoportja – 18 évnél idősebbekről beszélünk –, akik jellemzően még tanulnak, és a szüleikkel élnek, miközben szigorúan véve még valójában a párkeresés időszakát élik – magyarázza Mannhardt András. – Tehát még nem tartanak ott a tartós, mély érzelmeken alapuló kapcsolatuk ellenére sem, hogy önálló otthont építsenek együtt. Arra számítanánk, hogy ők adják a látogató kapcsolatban élők többségét, pedig csupán 15 százalékot, tehát meglepően kis arányt képviselnek. Meg kell jegyeznünk azt is, hogy miközben a látogató kapcsolatok elfogadottsága a mai társadalmi környezetben is igen ellentmondásos, ebben az életfázisban »normálisnak« ítéli őket a többség, talán mert belesimul a tradicionális életpályamodellbe.”
GIF
2. Mamahotel
Ezt a nem éppen hízelgő kifejezést használjuk, amikor az előbb említett életszakasz konzerválódik, a látogató kapcsolatban élők legnagyobb hányada, 42 százalékuk ennek „lakója”. Amolyan túlkoros kamaszként szüleivel lakik a fiatal, élvezi ennek előnyeit – mosnak, főznek, takarítanak rá –, miközben már van önálló jövedelme.
„A szakma posztadoleszcens fázisnak hívja ezt a – valóban a felelősségvállalás kitolódásával járó – kort” – mondja a pszichológus, aki fontosnak tartja hozzátenni: „Azt is észre kell vennünk, hogy ezek a fiatalok sokszor nem vagy nem csak azért élnek látogató kapcsolatban, hogy közben lefölözzék a mamahotel nyújtotta előnyöket. Gyakran látjuk, hogy maguk a szülők sem tudják vagy nem akarják elengedni őket. Különösen az egyszülős családokban tipikus ez a jelenség. S hogy ők alkotják a legnépesebb tábort, ahhoz nagyban hozzájárul az is, hogy világtrend a házasságkötés és a gyermekvállalás idejének szintén jelentős kitolódása, tehát ők itt horgonyoznak a családalapításig.”
3. Amikor egy óceán vagy egy csöpp tenyér választ el
„Az úgynevezett kényszerlatosok csapata önmagában is nagyon színes – mondja szakértőnk –, de azért van két nagyon jellegzetes élethelyzet, amely látogató kapcsolatban tartja őket. Az egyik nyilvánvalóan a földrajzi távolság, amikor külföldi, vidéki munkavállalás, tanulmány, azaz objektív akadálya van az együttélésnek. De létezik szubjektív kényszer is: bizonyára mindannyian találkoztunk már ilyennel, amikor az elvált szülő – elsősorban az anyákra jellemző ez – egyedül neveli a gyermekét, akit, illetve a kettőjük közt lévő harmóniát kímélendő új partnerével látogató kapcsolatot tart fenn. És előfordul, hogy maga a gyerek is tiltakozik szülője komolyabb elköteleződése ellen.”
GIF
4. Gyermekkori sebek, felnőttkori hegek
„Nekünk így jó”, „Nem is akarunk változtatni rajta” – ezek jellegzetes mondatok a korábban elvált vagy megözvegyült latosoktól, akik megszokott környezetükhöz ragaszkodnak, s találkozzanak bármilyen gyakran is partnerükkel, önálló lakásukat, önálló egzisztenciájukat semmiképpen nem adnák fel.
„Közülük sokan valamilyen kötődési problémával küzdenek, vagyis nehezen tudnak szoros, harmonikus és bensőséges párkapcsolatot kialakítani. Egyébként a kötődési zavar általában a csecsemő-anya kapcsolat problémáira vezethető vissza. Nem mentális zavar, de terápia nélkül az ember egész életére rányomhatja a bélyegét – magyarázza a pszichológus. – Például a legendás pszichológus, Popper Péter is három válása után látogató kapcsolatban élt, és egy dokumentumfilmben nyíltan beszélt arról, mily szorongató számára egy lakásban élni valakivel. És valóban, az ilyen látogató kapcsolat igen komfortos az ezt igénylők számára, de azt is látjuk, hogy nehéz ehhez partnert találni, aki megelégszik mindezzel, aki nem vágyik többre. Tehát mindkét fél határozott döntése kell hozzá. Ezért szokták őket öntudatos latosoknak is nevezni. Szerintem viszont ez nem jó kifejezés az előbb mondottak miatt, hiszen sok esetben éppen nem tudatos az indíték, hanem a gyerekkorból hozott sérült mintázat működik a háttérben.”
***
Popper Péter: A hiba az én készülékemben van
„Ha az embernek már volt három házassága, és elvált, akkor már nincsenek illúziói, a hiba az én készülékemben van. Én azt gondolom, miattam mentek tönkre ezek a házasságok. Énnekem egész egyszerűen, ma így gondolom, túl szoros volt a házasság mint együttélési forma. Sok volt, fojtogatni kezdett, úgy éreztem, hogy be vagyok zárva, szabadulni akartam. Addig fűrészeltem, addig rontottam, amíg beroskadt a kapcsolat, és akkor azt mondtam, hogy na, látod, ez sem volt az igazi.
Jelenlegi barátnőmmel, élettársammal több mint tizenhat éve élünk együtt, és biztos, hogy ebben szerepe van annak, hogy mindegyikünk megtartotta a saját lakását. Nemcsak hogy nem házasodtunk össze, de nekem megvan ez a kis garzonom, ahol most ülünk, neki van egy nagyobb lakása, együtt vagyunk, ha együtt akarunk lenni, sokat, de mindig megvan az a lehetőség, hogy magamra tudom csukni az ajtót, és ő is. Nagyon sokáig együtt töltöttük általában a szerda estéket, együtt töltöttünk minden hétvégét, együtt nyaraltunk, együtt ünnepeltünk, és ha bármelyikünk beteg volt, akkor az történt, hogy mivel neki volt a nagyobb lakása, ott betegeskedtem én is, és hogyha ő volt beteg, én odamentem ápolni. Szóval biztos volt, hogy van egy ilyen biztos szolidaritás közöttünk.”
(A beszélgetés az 1992-ben készült, Pszichológus az ágyon című portréfilmben hangzott el.)
***
Persze tapasztalunk az „öntudatos latosok” körében is kacifántos dolgokat, amikor például a már felnőtt gyermekeik nem támogatják szüleik újabb házasságát vagy élettársi kapcsolatát, későbbi gazdasági vagy örökösödési bonyodalmak rémét előrevetítve. S hogy ez nem új keletű félelem, azt mi sem mutatja jobban, mint például az, hogy a hetvenöt esztendős Jókait leánya magándetektívekkel figyeltette, és gyámság alá akarta helyeztetni, amikor az házasságra készült húszéves színésznő szerelmével.
Természetesen az élet számos színes variációját hozhatja még a látogató kapcsolatoknak. A szakirodalom egyértelmű, közös ismérvnek tartja, hogy a latosok a környezetük felé nyíltan vállalják partnerüket. De ez alól is van kivétel, itt kell szót ejtenünk azokról a kapcsolatokról, amelyek stigmatizált csoportban, például melegek között születnek – ilyenkor előfordulhat, hogy ezt a rejtőzködést is lehetővé tevő életformát választják, miközben meglenne az érzelmi igényük a szorosabb kötelékre.
GIF
Tízpercnyire egymástól, mégis külön világban
„A latosok fele mindennap találkozik partnerével, további 25 százalékuk pedig hetente többször. Nem erre számítottam – vallja be Mannhardt András az adatokat kommentálva. – S ha lehet, az előbbieknél is meglepőbb, hogy az így élők negyede csupán 10 percnyi távolságra lakik egymástól, de a többiek 83 százaléka is egy órán belül könnyedén eljuthat párja otthonához.”
Tehát kétségkívül intenzív és tartós kapcsolatokról van szó, utóbbit alátámasztja az is, hogy a vizsgálatba, amelyből a félmilliós statisztikákat ismerjük, olyanok kerültek be, akik legkevesebb két éve vannak együtt. Mindez azt erősíti meg a pszichológusban, hogy a lat érzelmileg teljes kapcsolat, valódi elköteleződés, sőt a házasság egyik alternatívája.
„S hogy milyen lélektani előnyöket nyújt? Azt kell mondjam, hogy erősebb tényező az, milyen lélektani tehertől menekülhet meg a latos. A fenti véleményemet fenntartva úgy látom, érzelmi menekülési útvonallal van dolgunk, hiszen például nem kell felvállalnom, hogy elhagyom az idős, egyedül élő anyámat, nem kell konfrontálódnom a gyerekemmel” – mondja a pszichológus.
Azért a tudomány mégiscsak számon tartja a látogató kapcsolatnak egy említésre méltó hozadékát, ha úgy tetszik, pszichológiai előnyét, melyet a második demográfiai átmenetnek nevezett folyamat magyarázhat meg: lényege az egyéniség előtérbe kerülése a családdal, a közösséggel szemben.
„Igen, a hatvanas-hetvenes évek óta a nyugati társadalmakban az olyan individuális szempontok, mint az önállóság és a szabadság fontossá váltak. És a látogató kapcsolatokban ott van mindennek az ígérete. Még akkor is, ha tudjuk: ehhez gazdasági alapokra is szükség van, azaz arra, hogy az egyszemélyes háztartások is fenn tudjanak maradni. Tehát amikor az egyéniségnek nagyobb teret adó kapcsolati forma választásáról van szó, az az egyetlen magatartás, amikor nem valaminek az elkerülése a cél, ahogy a többi latos indítékainál láttuk.”
A látogató kapcsolat gyakorta a későbbi házasság vagy együttélés előszobája (Jelenet az Álom luxuskivitelben című filmből. Fotó: Profimedia)
A pszichológus viszont abban is biztos, hogy a látogató kapcsolatban az intimitás, a meghittség szintén fenntartható. Itt is jelen vannak a házasság nyújtotta kapaszkodók, az, hogy nem vagyok egyedül, hogy valaki támogatására mindig számíthatok. Mindeközben az együttélés mindennapjait terhelő konfliktusok – attól kezdve, hogy ki mosogasson el, egészen a kapcsolatokat megmérgezni képes anyagi vitákig – elkerülhetők. Tehát a látogató kapcsolatok semmiképpen sem tekinthetők érzések szintjén alacsonyabb rendűnek, abszolút mértékben kiteljesedhetnek érzelmileg, és ez igaz természetesen a szexualitásra is.
Minderre akár bizonyítéknak is tekinthetjük, hogy a látogató kapcsolat gyakorta a későbbi házasság vagy együttélés előszobája – ahogyan arra is bőven akad példa, hogy éppen ezek „kimeneti csöve”, amikor a partnerek belátják, hogy közös fedél nélkül, de mégis együtt szeretnék folytatni. És azt is tudjuk, hogy a házasságban is van lehetőség a gazdasági függetlenség megőrzésére, akár még szerződésben is rögzíthető. A pénzügyi önállóság tehát nem ássa alá, nem ingatja meg a valódi kapcsolatot, hiszen annak minősége máshol dől el.
„Ahogyan beszéltünk róla, monogám kapcsolatról van szó, ahol a hűség szintén érték, miközben nagyfokú bizalmat feltételez. És egy féltékenyebb alkatú partnernek biztosan nehezebb beleilleszkednie ebbe, egy kontrollmániásnak, aki uralni akarja a másikat, pedig kifejezetten nem való kapcsolati minta. De a lényeg mindenképpen ugyanaz az érzelmi kötődés, mint a házasságban vagy az együttélésben, és annak a biztonsága, hogy számíthatok valakire, hogy együtt oldjuk meg a problémákat. Összefoglalva, a látogató kapcsolatokat, melyek terjednek, virágzanak, nem tekinthetjük a romlás jelének. Nem választaná ezt az alternatívát félmillió honfitársunk, ha nem lenne valódi válasz lelki igényünkre, az ősi kötődési szükséglet kielégítésére. Mindenki úgy lehet boldog, ahogyan tud, sem személy szerint, sem pszichológusként nem értek egyet azzal, hogy csak a mások által meghatározott kapcsolati sémák elfogadhatók” – foglalja össze Mannhardt András.
***
Szigorúan csak a nappalok – latosok gyerekszemmel
„Most így visszatekintve a gyerekkoromra, és a kifejezést tőled megismerve, édesanyám válása után klasszikus látogató kapcsolatokban, pontosabban kettőben élt. Nem egyszerre, egymás után.
Az első, Vince, szintén elvált. Édesanyám miatt. A feleség anyu barátnője és munkatársa volt. Amikor ketten maradtunk, ő és a férje felkaroltak minket, támogatták anyut, amiben csak tudták, ismered ezt, a szegény, gyermekét egyedül nevelő anyát… Hát, a pátyolgatás olyan jól sikerült, hogy szerelem lett belőle. Először titkos találkák, lopott pásztorórák, de hamar lebuktak, lett is botrány, ahogyan a nagykönyvben meg van írva. Hét évig tartó kapcsolat következett. Vince minden estéjét nálunk töltötte, szerettem, hogy ott volt, anyu ilyenkor jobb kedvű volt, felszabadultabb. Emlékszem, amikor mentem haza az iskolából, először a körfolyosós házunk udvarára szaladtam ki, megnézni, ott lóg-e Vince zakója a konyhaablakunk kilincsén, mert mindig odaakasztotta. Örömmel nyugtáztam, hogy igen. Együtt vacsoráztunk, és míg én a házi feladattal birkóztam, ők beszélgettek. Azt hallgatni, legyünk őszinték, kihallgatni, persze sokkal izgalmasabb volt, mint bármilyen lecke. Sok olyasmit tudtam meg ily módon, amit vagy nem mondtak volna el nekem, vagy legalábbis nem ezekkel a szavakkal. Így értesültem nagymamám haldoklásáról, égető anyagi gondjainkról, sőt még anyám nem kívánt terhességéről is. Aztán amikor én indultam fürödni, Vince indult haza. A hétvégéket is mindig együtt töltöttük, de akkor is csak szigorúan a nappalokat. Viszont olyan kialakult rituáléink voltak, mint egy igazi családnak. Szombatonként közös kirándulás, mindig. Vasárnaponként anyu főzött, én tanultam, mindig. Vince felváltva segített nekünk: egy adag hús kiklopfolása, egy adag matekpélda legyűrése. Nagyon jóban voltunk, amikor látta például, hogy már ránézni sem bírok A kőszívű ember fiaira, kész, feladtam, ő felolvasta nekem a maradék fejezeteket, anyu minden tiltakozása ellenére. Hogy miért nem házasodtak vagy költöztek össze? Azt hiszem, anyu rám hivatkozott, pedig a valóságban ő nem akarta. Apámmal együtt a házasság intézményéből is kiábrándult.
Anyu második latos kapcsolatánál, ha lehet, még jobban sajnáltam, hogy nem élünk együtt mi hárman. Imre, a pasi a kamaszéveimben mint villámhárító működött, elegyengette a naponta újra és újra fellángoló vitáinkat anyuval. Itt már érdekesebb volt a képlet. Anyu türelmetlenebb, ingerlékenyebb volt ebben a kapcsolatban. Ha Imre valami rossz fát tett a tűzre, legalábbis anyu fogalmai szerint, napokig nem jöhetett. Az számomra maga volt a pokol. Ezzel anyu tulajdonképpen mindhármunkat büntette. De úgy gondolom, hogy mégis mindenben egymás mellett álltak, amikor mi a lakásunkat felújítottuk, éppúgy, mint amikor Imre magára maradt édesapja gondozásra szorult. Ebben a kapcsolatban, akár csak az előzőben, napközbeni randevúkon éltek intim életet – nem kerestem, de láttam a nyomait. És érdekes módon még a közös nyaralásokon sem aludtak egy szobában, anyu velem, Imre külön. Egyikük sem szorgalmazta az együttélést. Szerették egymást, de külön világban éltek, és ehhez ragaszkodtak. Anyu szívesen járt el társaságba és hívott barátokat, Imre azt szerette a legjobban, ha a hosszú nap után mi, hárman magunkra csukjuk az ajtót. Anyu, talán beleragadva a szűkös évekbe, utána is nagyon beosztóan élt, Imre viszont inkább vállalt pluszmunkát, csak hogy semmiről se kelljen lemondania, nem csak neki, nekünk se. Mert ugyan külön kasszán élt anyutól, mégis nagyvonalú volt, ha a »hölgyeket«, ahogyan hívott minket, valamivel meglephette. De még az én nevelésemben sem egyeztek, anyu a legkisebb mulasztásért is verte az asztalt, Imre meg amikor csak tehette, falazott a csínyeimhez. De ez így volt kerek. Sajnos már egyikük sem él.
És hogy velem mi van? Egy felrobbant házasság után a harmadik látogató kapcsolatomat nyúzom, ebből kettő ugyanazzal a pasival…”
(Melinda 41 éves, egyedül neveli első osztályos ikerfiait.)
