„Szerdán egyvalakivel teszek jót: saját magammal – vallotta be a hétvégén Pál Feri katolikus pap és mentálhigiénés szakember a Semmelweis Egyetem Egészség Napok elnevezésű rendezvénysorozatának Mentálhigiénés napján, a kiégésről tartott előadásában. – Azt is szoktam mondani, hogy szerdánként embermentes napot tartok. Nem azért, mert egy önző dög lettem, hanem mert hetvenöt éves koromig, amíg nyugdíjba nem megyek, szeretném jól csinálni a munkámat.”
Az atya elmesélte, hogy erre magától Teréz anyától kapott felhatalmazást. Persze nem személyesen: egy riportfilmben nyilatkozott arról a szentté avatott apáca, hogy heti egy napon miért tartanak pihenőt a munkatársaival. „Szerdán nincsenek szegények?” – szólt a riporter kérdése. „De vannak, de ők nem a mi szegényeink” – hangzott Teréz anya válasza. Nyilvánvaló, hogy nem azért, mert hirtelen minden empátia kiszorult belőle, hanem éppen azért, mert látta, hogy mekkora szükség van rá, hiszen tudta, hogy szegények mindig lesznek. És amíg élt, szerette volna mindezt jól csinálni. Tudatosan alakította úgy az életét, hogy megelőzze a kiégést: hogy a munkavégzése során mindig megfeleljen azoknak az elvárásoknak, amelyeket saját magával szemben állított, amikor hivatást választott.
Ha már nem vagyunk képesek az igényeinknek, a saját belső meggyőződésünknek megfelelően ellátni a munkánkat, nagy valószínűséggel a kiégéssel állunk szemben. A burnout-szindróma kialakulásához viszonylag hosszú folyamat vezet, és a munka minőségének romlása már kifejezetten előrehaladott állapotban következik be, ráadásul legtöbbször tagadással párosul. Vagyis hiába figyelmeztet a párunk, hiába célozgatnak mások, nem akarjuk elfogadni, hogy velünk van a baj. Pedig ilyenkor már szükség lehet szakember segítségére is.
A kiégés olyan tünetegyüttes, amely egy folyamat révén jön létre: az egyes ember nem megfelelő működésének és az őt körülvevő, élő rendszer nem optimális működésének kölcsönhatásából alakul ki. A munkahelyi kiégés (burnout) 2019-ben bekerült az Egészségügyi Világszervezet, a WHO által minősített egészségügyi rendellenességek közé.
A kiégést – sok más rendellenességhez hasonlóan – sokkal könnyebb megelőzni, mint gyógyítani. Folyamatának ráadásul viszonylag tipikus állomásai, felismerhető stádiumai vannak, amelyek ha tudatosulnak, jó eséllyel megelőzhetjük, hogy a probléma elhatalmasodjon az emberi kapcsolatainkon, teljes életünkön.
Noha a WHO egyelőre csak a munkahelyi kiégést ismerte el betegségként, Pál Feri atya szerint bármely szerepünkben kiéghetünk: anyaként, apaként, férjként, feleségként, nagyszülőként, munkavállalóként. Hangsúlyozta: a munkahelyi kiégés elsősorban azokat az embereket veszélyezteti, akik mély meggyőződésből, szakmai elhivatottságból végzik a munkájukat. Vagyis nemcsak állásként tekintenek rá, hanem igazán elkötelezettek iránta. Nézzük, melyek a kiégés folyamatának tipikus állomásai!
1. Igent mondunk, amikor nemet kellene
Vagyis a szabad vágyból, amely arra ösztönöz, hogy valami jót csináljunk, kényszer lesz. Mindent elvállalunk, anélkül, hogy igazán belegondolnánk, képesek vagyunk-e rá, vagy sem. Pál Feri bevallotta, sokszor csúszott bele ő is ebbe a hibába korábban: megtartott egy előadást, majd a lelkesedés hevében bevállalt minden utána érkező felkérést. Aztán amikor rájött, hogy muszáj nyugodt fejjel átgondolnia, mi fér bele az idejébe, különben nem fogja bírni, arra kérte a hozzá jelentkezőket, hogy küldjenek e-mailt. „Egy kedves ismerősöm akkor kerül rendszeresen abba a helyzetbe, hogy a szabad vágyból kényszer lesz, amikor a főnöke elé áll, és azt mondja, hogy ez most egy nagyon nagy ügy. Persze ő abban a pillanatban igent mond. Hogy kinek mikor válik kényszerré egy-egy feladat elvégzése, változó, ugyanakkor fontos önismereti kérdés is.”
Mi segíthet? Például az, ha képesek vagyunk arra, hogy megkülönböztessük, mi az, ami fontos, és mi az, ami sürgős. Mert nem egyszer nagyon sok sürgős dolog van (ezek általában mások számára fontosak), de lehet, hogy számunkra egyik sem fontos. Akkor majd megcsinálja az, akinek fontos – mondja az előadó.
Fotó: Kovács Attila / Semmelweis Egyetem
Persze az életben gyakran adódnak olyan körülmények, amelyek kényszerítenek arra, hogy igent mondjunk: például helyettesítenünk kell a munkahelyünkön, mert a munkatársunk megbetegedett. Vagyis az élet sokszor felülírja a döntéseinket. Ilyenkor az segít, ha tudjuk, az átmeneti, nehezebb időszak meddig fog tartani, hiszen annak megfelelően tudjuk beosztani az erőnket.
Amikor ilyen helyzetbe kerültem, arra jutottam, hogy mostantól a 90 százalék az új 100 százalék.
– mondja erre Pál Feri. Vagyis: az is segít, ha átmenetileg lemondunk a maximumról, amelyet magunktól eddig megköveteltünk. Hiszen ha két ember munkáját kell elvégeznünk, belátható, hogy képtelenség változatlan igényességgel csinálni. Amikor kisbaba születik, édesanyaként szeretnénk maximálisan helytállni. A házimunkára érthetően kevesebb időnk lesz. A babagondozás fog elsőbbséget élvezni, az lesz a legfontosabb, azt akarjuk a lehető legjobban csinálni. Sok dolog pedig, amit eddig fontosnak tartottunk, a kevésbé fontos csoportba esik ezentúl.
De mi történik, ha sorozatosan nem sikerül nemet mondanunk?
2. Elkezdődik a fokozott erőfeszítés ideje
Haladunk a krónikus kimerültség felé. Elkezdünk a tartalékokból élni. A baba születése után természetes, hogy nem jut annyi energia a párkapcsolatra. De ha van tartalékunk, átvészeljük azt a néhány valóban kemény évet. Mert tudjuk, hogy bízhatunk a másikban, tudjuk, hogy szeretnek, tudjuk, hogy nem akarnak megbántani. Van elég sok szép közös emlékünk, amelyekből (amikor az energiáink máshová csoportosulnak) táplálkozik a kapcsolatunk.
Mi az, ami segíthet, hogy megelőzzük a további problémákat? Elsősorban ki kell elégítenünk azokat a testi és lelki szükségleteinket, amelyek alapfeltételét képezik a hosszú távú egyensúlyunknak. Ahogy Pál Feri fogalmaz, az emberi egyensúly (és minden élő rendszer egyensúlya) nem pillanatnyi állapot, hanem folyamat. Mindenkinek megvan a napi, heti, havi, évi és több évi minimuma, ami ahhoz kell, hogy a testi és lelki egyensúlyát fenntartsa. Naponta minimum X óra alvás, megfelelő minőségű étkezés.
Azt szoktam mondani, hogy tudok evés és alvás nélkül is működni másnap, de nem tudok hetvenöt évig
– hangsúlyozza a szakember, akinek a heti minimum az egy szabad nap, a korábban már említett „embermentes” szerda. Minden ember mást igényel, sokaknak két nap pihenésre van szükségük egy héten ahhoz, hogy kiegyensúlyozott állapotban maradjanak. A házasságnak is megvan az egy-két havi minimuma – például egy wellness-hétvége a párunkkal –, amely segít a kapcsolatunkat egyensúlyban tartani. Az éves minimum pedig lehet két-három-négy hét szabadság, egyéni igényeknek megfelelően.
Pál Feri (Fotó: MTI / Koszticsák Szilárd)
De mit jelent a hosszú távú (három-négy éves) egyensúly egy anya számára? Pál Feri atya válaszul egy őt megkereső édesanya történetét mesélte, akinek hároméves volt a gyereke, és éppen nagy dilemmában volt: szeretett volna még gyereket, nem túl nagy korkülönbséggel, miközben éppen nagyon elege volt az anyaságból. Vágyott visszamenni a munkába, emberek között lenni, újra használni az agyát. Bevallotta, azt érzi, hogy néha annyira jó lenne a gyerekeit kilőni a holdra… Végül egy évre visszament dolgozni, de mindvégig észben tartotta a babavállalást is, így felüdülten tért vissza az anyaságba.
Mindemellett mások hozzájárulását el kell ismerni. Sokszor a házastársunk, a gyerekünk is lemond dolgokról, többet vállal azért, hogy a munkában átmenetileg vállalt plusz terheink (például hogy hónapokon keresztül túlórát vállalunk) miatt elhanyagolt otthoni feladatainkat ellássa. Nagyon fontos, hogy ilyenkor ismerjük el a családtagjaink hozzájárulását, hiszen fokozott erőfeszítéseink árát ők is megfizetik. Ha az adok-kapok egyensúly megrendül, létrejön az igazságtalanság, amit – jogosan – nagyon rossz néven vehet a társunk, sőt a kapcsolatunk is rámehet, hiszen az el nem ismert jogosultságaink kifejezetten romboló hatásúak.
De hová fajulhat, ha hosszú távon fokozott erőfeszítést kell gyakorolnunk?
3. Elkezdjük elhanyagolni a saját szükségleteinket
A legfontosabb tanács ezzel kapcsolatban:
Vigyázz magadra, mert más nem fog!
Vagyis mástól ne várjuk, hogy megadja azt, amit mi magunknak nem adunk meg. A fizikai és érzelmi szükségleteink kielégítése a saját felelősségünk. A kiégésnek ezen a szintjén már hajlamosak vagyunk elhanyagolni alapvető szükségleteinket is: nem biztosítunk időt az elegendő pihenésnek, kikapcsolódásnak, testmozgásnak. Legtöbbször már csak a tűzoltásszerű alvás, szórakozás vagy sport az, amit megengedünk magunknak, miközben csodálkozunk, hogy egy tízórás alvás után még kimerültebbek vagyunk, mint előtte. Végre eljutunk egy buliba, ahol aztán filmszakadásig isszuk magunkat. Vagy hirtelen újra mozogni kezdünk, és csodálkozunk, hogy sérülés lesz a vége. Mindeközben érzelmileg is lemerülünk, hiszen családi és baráti kapcsolatainkat is leépítjük. Állandósulnak a negatív érzések, ezért ingerültté válunk. Személyiségfüggő, hogy agresszív vagy depresszív állapotba kerülünk-e.
Fotó: Kovács Attila – Semmelweis Egyetem
Próbálunk rövid távon érzelmi táplálékhoz jutni, ezért függőségeink tárgyához fordulunk. Ahelyett, hogy a családdal foglalkoznánk, mondjuk, online játékokkal töltjük az időt esténként. Ez a folyamat pedig legtöbbször egyenes út a váláshoz.
4. Hosszútávon hanyagoljuk el a szükségleteinket
Ekkor már a munkánkban is észrevehető a teljesítményromlás, aminek következtében a negatív érzéseink még inkább felszaporodnak. Csak azokat az emberi kapcsolatokat tartjuk meg, amelyeket használni tudunk valamire. Az egyre gyakoribb konfliktusaink pedig egyre több energiát szívnak el tőlünk. Megjelennek az első szomatikus tünetek: derékbeállás, fejfájás, merevedési zavarok, légzőszervi problémák. „Minden ember testének vannak gyenge pontjai. És nem törődünk a testünkkel, aminek meglesz a következménye” – hangsúlyozza Pál Feri. Hosszú távon mindennek pedig lesz még egy következménye.
5. Szembemegyünk a saját életfilozófiánkkal
Többé már nem a régi meggyőződésünk szerint élünk. Elméletben még tudjuk a helyes szemléletet, de a gyakorlatban már nem az elveink szerint cselekszünk. Ilyenkor mondják azt mások: „Minek ment az ilyen nővérnek?” „Mért ment ez tanárnak?” „Minek áll az ilyen papnak?” Csakhogy az igazság az, hogy valószínűleg egyikünk sem ilyen volt, hanem ilyen lett. (Hiszen anno, a pályafutásunk elején még azt mondtuk: majd mi jobban csináljuk. )
Kiégtünk. Már annyira lestrapáltak vagyunk, hogy nagyon nehéz változtatni. Ráadásul legtöbbször tagadjuk is a helyzetünket, hiszen ha belátnánk, hogy baj van, akkor az erős szorongást keltene, azt a terhet pedig nem viselnénk el. Vagyis megtanulunk hárítani, tagadni, magyarázkodni. „Ezért is gondolom azt, hogy aki igazán érintett ebben a problémában, az nincs is most itt” – teszi még hozzá Pál Feri. (És sajnos nem ez a végső stádiuma a betegségnek, hiszen ha nem változtatunk, jó eséllyel tovább süllyedünk a depresszió, a szuicid krízis, a munkaképesség-vesztés sötét mocsarába.)
Fotó: MTI / Koszticsák Szilárd
A kiégett emberek persze sajátos trükkökkel kerülik meg a megoldást: betegállományba mennek, munkahelyet váltanak, új kapcsolatot keresnek. Holott az igazi gyógyír a szembenézés, a tudatosítás lenne, akár szakember segítségével, hogy elkerüljék az újabb, munkahelyi vagy párkapcsolati kiégéshez vezető folyamat kialakulását. Pál Feri szerint legtöbbször már nem elég a fontos és a sürgős megkülönböztetése, látni kell, hogy mi a lényeges. „Nem fér bele minden fontos dolog az életünkbe. Egyszer csak annyi fontos dolog lesz, hogy a lényeg elvész. Mert nem úgy vagyok anya, nem úgy vagyok orvos, már nincs meg a lélek, már csak egy váz van.”
Ahhoz, hogy vissza tudjam hozni magam, és olyan életet éljek, amilyet én magam akarok élni, ahhoz egy-két, vagy néhány fontos dolgot abba kell hagyni.
A Semmelweis Egyetem Egészség Napok elnevezésű rendezvénysorozata 2019. október 4-én, Egészségtudomány a mindennapokban címmel folytatódik.
