Szeretnél értesítést kapni?

Az értesítések bármikor kikapcsolhatók a böngésző beállításaiban.

Engedélyezem Nem kérem
Lélek

„13 éves koromban azt mondták, lehet, hogy meghalok. De a megpróbáltatások csak azután jöttek”

Ha van ember, aki példát mutathat mindenkinek élni akarásból, az ő. A lyukas szívvel született Sallai Zsuzsanna élete regénybe illő, de ahogyan éli, az is.

Ha tíz órára ültünk volna le Sallai Zsuzsival, valószínűleg az sem lett volna elég ahhoz, hogy elmeséljen magáról mindent, amire kíváncsi lettem volna. Még csak ötvenegy éves, de könyvét olvasva olyan, mintha legalább három életet élt volna le. Pedig első ránézésre nem ez látszik rajta. Nem egy megtört, középkorú nő jött velem szemben, hanem olyan, aki kicsattan az energiától. Most is éppen futóedzésről érkezett, mosolygósan, dinamikusan.

Mégis, pár perc múlva, amikor már a mélységekről beszélgetünk, nem bújik a mosoly mögé, meghatottság, szomorúság, düh vagy éppen öröm tükröződik az arcán.

Nem titkolózik, őszinte. Máshogy ezt nem lehet végigcsinálni, mondja.

Küzdelem a túlélésért – mindenféle értelemben

Zsuzsi  1968 őszén született a XVII. kerületben, a mai városrészre jellemző infrastruktúra nélkül, egy birtokon, állatok és zöldséget termő földek között. Bár egyke volt, édesapja családjával, nagybácsikkal, nagynénikkel, unokatestvérekkel játszottak, jártak a piacra, ahogy meséli, ő a kis köténykéjében, amiben a napi bevételt tárolta.

Zsuzsinak édesanyja és nagymamája jelentette a menedéket, édesapja a félelmet. A férfi alkoholista volt, nemcsak tányérok, de pofonok is gyakran csattantak a házban, amikről a külvilág felé nem beszéltek, egymás között illett lerendezni a „dolgot” a tágabb családi felfogás szerint. A papa később súlyos baleset áldozata lett, addigra már Zsuzsi és édesanyja sem tudtak sok mindent róla, az alkohol miatt a férfi mindenét elvesztette. A baleset helyszínének látványa Zsuzsinak éveken keresztül traumát jelentett. Szerette, szereti az apját.  

De szokásom szerint kicsit előre szaladtam, térjünk vissza Zsuzsi gyerekkorára. Azt meséli, bár vékonyka kislány volt, soha nem érezte, hogy bármi baja lenne. Nyeszlettségét betudták annak, hogy nem szeretett húst enni, egyrészt azért, mert látta a vágásokat, másrészt azért, mert undorodott tőle.

„Jött aztán egy furcsa nap, 1980 telén, amikor 12 éves voltam. Anya két helyen is dolgozott akkoriban, hogy eltartson minket, apa már nem élt velünk, egy lakásban voltunk ketten. Nagyon rosszul voltam, fájt a mellkasom, alig bírtam levegőt venni. Úgy döntöttem, elmegyek a háziorvoshoz. Kivártam a soromat, mint kiderült, nem volt bent az én doktorom, egy helyettes rendelt.

Megvizsgált, újra meg újra hallgatta a mellkasomat, és a végén azt mondta, azon túl, hogy újra tüdőgyulladásom van, zsinórban harmadjára, meg kellene nézetni a szívemet, mert valami nagyon nincs rendben. Ezzel az információval baktattam haza anyukámhoz.

Fotó: Zákány Gergely

Zsuzsi és édesanyja be is jelentkezett a kardiológiára, ahol a vizsgálatkor kiderült, hogy a kislány szívében születésekor maradt egy lyuk. Ennek magától össze kellett volna forrnia, de ez nem történt meg. Ha babaként észreveszik, a helyzet kecsegtető lett volna, így viszont nagyon aggasztó volt. Zsuzsi és édesanyja azzal távoztak a rendelőből, hogy a műtét körülbelül nyár végén lesz, de nagy esély van arra, hogy Zsuzsi nem éli túl.

Meglátogattak a barátaim, úgy néztek rám, mint akik egy haldoklótól köszönnek el. Éreztem, hogy azt gondolják, utoljára látnak. Csak később tudtam meg, éreztem át, hogy ez nem csak nekem, hanem édesanyámnak is milyen érzés volt. A pokoli enyhe kifejezés.

Zsuzsi nyár végén megbékült lélekkel feküdt fel a műtőasztalra. Úgy volt vele, történjen az, aminek történnie kell.

Annak kellett történnie, hogy itt maradt.

Két nap kóma után ébredés, majd fél év rehabilitáció, kemény küzdelem következett, de Zsuzsi talpra állt. „Végre kezdtem a többiekre hasonlítani, nőiesedtem, úgy éreztem, erős vagyok. Mégis, mindenki vigyázott rám, mint a hímes tojásra. Főleg édesanyám. Mondanom sem kell, gyűlöltem a túlzott aggódást, és szembementem az árral.”

Zsuzsi minden mindegy hozzáállását csak erősítette, amikor megtudta, az egyik nagy szerelemnek lőttek, mert az orvos szerint az üvegpor árt a sérült tüdőnek. Hogy hogy jön ide az üvegpor? Zsuzsi utolsó előtti legjobb opcióként porcelánfestést tanult, majd később jelentkezett a Képzőművészeti Főiskolára.

Fotó: Visszadobtak blog

Első, szívéhez közelálló munkája a műemlék-felügyeletnél volt, imádta a restaurálást. Egy grábóci templommal kezdtek, majd jött volna egy újabb nagy falat, külföldi megbízatás, alig várta, hogy elkezdődjön. „1987 tomboló, fagyos tele volt, amikor mentem a háromhavonta kötelező kontroll vizsgálatra. Nagyon fáradt voltam, a sínek lefagytak, ezért elég nagy távot tettem meg gyalog. A rendelőben leültem, 200 feletti pulzust mértek, nem mehettem haza, a külföldi megbízatásnak annyi volt.

Kórházba kerültem, ahol többször, mesterségesen le kellett állítani, majd újraindítani a szívemet. Ezután már nem mehettem vissza dolgozni, le akartak százalékolni, nagymamám is elhunyt, utáltam mindent, úgy éreztem, én már sosem lehetek boldog.

Élni daccal, izomból

Zsuzsi minden óva intés ellenére bulizni kezdett. Dohányzott, a pillanatnyi örömöket kereste, mert úgy érezte, minden mindegy, bármikor véget érhet az élete. Irodai munkára kényszerült, mert pénzt akart keresni, de egy cseppet sem élvezte.

„A nem kedvelt munka viszont elhozta a szerelmet. Attilát egy értekezleten ismertem meg. Két hétre volt attól, hogy kiköltözzön az Egyesült Államokba. Együtt lógtunk, gondoltam, tétje úgysincs, figyelmeztettem, hogy nem vagyok jó parti. Kiment, és az intésem ellenére engem választott, egy hónap múlva visszajött hozzám. Azóta együtt vagyunk.”

Fotó: Visszadobtak blog

Zsuzsi életében ekkor tűntek fel a megmagyarázhatatlan sorszerűségek. Például az, hogy felelősségteljes védekezés mellett teherbe esett.

Nagyon akartam gyereket, de azt mondták, az állapotomban teljességgel kizárt, így erről letettem. Gergő, a nagyobbik fiam azonban nem így gondolta, spirál mellett fogant. Mondanom sem kell, az orvosok nem rajongtak értem, de én úgy éreztem, ez egy égi jel, hogy Gergő minket választott.

És nemcsak Gergő választotta őket, hanem még hárman, Dani, Benjámin és Dorottya.

A gyerekek összegzése azonban egy gyors, summázott megfogalmazás, a valóság az, hogy Zsuzsi és férje, Attila a kicsi gyerekekkel majdnem egy éven át sátorban, majd gipszkarton falak között, fűtés és meleg víz nélkül élt. A harmadik gyermek, Benjamin eljövetelekor pedig a hat hónapos várandós Zsuzsi szívét újra kellett ütni, háromszor. De ezt csak úgy mellékesen említi, inkább beszél arról, milyen csodás volt őket a szíve alatt hordani.

A sátorban élésre bővebben kitér, mivel nagy álmukat valósították meg, egy családi házat, amit – miután a szakemberek cserben hagyták őket – szinte két kezükkel húztak fel. Éppen ezért volt sokszorosan fájdalmas nekik, amikor jó pár évvel később életük munkáját egy rosszul sikerült vállalkozás miatt kihúzták a lábuk alól.

Fotó: Visszadobtak blog

Itt, ennél a háznál történt meg az, ami Zsuzsinak a sajátjánál jóval nagyobb traumát okozott. A gyerekek kint játszottak, amikor egyikük berohant Zsuzsihoz, hogy szóljon, a legnagyobb, Gergő leesett a fáról és a földön fekszik, mozdulatlanul. „Rohammentővel vitték be a kórházba, ahol nem sok jóval kecsegtettek. Azt mondták, nem merik megműteni, mert olyan helyen van a bevérzés. Nem adtuk fel, addig kerestünk, míg találtunk egy specialistát, aki elvállalta a rizikós operációt. Nem akartunk hinni a fülünknek, amikor a beavatkozás után az orvos azt mondta, nem csak a baleset okozta kárt sikerült helyreállítani, de egy CT-n sem látszó tumort is eltávolítottak Gergő agyából.  Ennek köszönhetően valószínűleg kétszeresen megmenekült a fiam.”

A nagy ijedtséget több ijedtség vette körül, Zsuzsi szíve és tüdeje időről időre rendetlenkedett. Volt, hogy a fürdőben lett rosszul, volt, hogy a kocsiban, de nem volt hajlandó otthon ülni, továbbra is ment előre, és élte az életét töretlen jó kedvvel. Utóbbi azért megbicsaklott, amikor kiderült, hogy viszi a bank a házukat, ami sokkal több volt számukra egy épületnél.

Négygyerekes nagycsaládként egészen Pomázig kellett menniük, míg találtak olyan főbérlőt, aki kiadta nekik a házát. Ebben élnek a mai napig, mint mondja, napról napra élve, az anyagi törésből még nem álltak talpra.  „Jött hát a költözködés, a dobozolás, előkerültek elfeledett dolgok. Fogtam a régi, huszonéve elpakolt ecsetjeimet a kezemben, és egy nagyon furcsa érzés kerített hatalmába. Mintha bugyogtak volna fel az emlékek, nem pontos sorrendben, és nem is teljesen pontos érzésben. Megmagyarázhatatlan volt.”

A nem tudatos tudatosság pedig egy elég furcsa úton érkezett meg Zsuzsi életébe. A sporttal. 

Egy reggel, már az új helyen, felkeltem, és rám jött, hogy lemennék a konditerembe. Nem sportolhatnék az állapotomban, de ez a része, őszinte leszek, hidegen hagyott. Belülről éreztem, hogy mennem kell. Nem volt sportcipőm, balerinában indultam el az első spinning órámra, amiről korábban azt sem tudtam, hogy eszik vagy isszák.

Fotó: Visszadobtak blog

Zsuzsi negyvenöt évesen elkezdett spinningjéből pedig kerékpárverseny lett, a kerékpárversenyből ház körüli futás, a ház körüli futásból több kilométernyi futás, majd végül ultrafutás. Igen, ultra, azaz több tíz kilométernyi, sőt fél napon át tartó futás.

Egyértelművé vált, hogy a mozgás, a határok feszegetése, a komfortzóna elhagyása egy szerelem. A szerelemnek azonban célja is volt, amire Zsuzsi később jött rá. Nemcsak a talajon rótta a kilométereket, hanem gondolatban is. „Egyszer például futás közben láttam magamat nyitott szívvel a műtőasztalon. Próbálnám leírni neked a képet, de nem tudom, ezt csak érezni lehet. Elindult a gondolati és lelki megemésztés.”

Hadd vigye a szél

A kézbe fogott ecset, a futás, édesapja tragikus halála, a sors hajszálon múló kegyessége pedig egy nap addig vitték Zsuzsit, hogy gép elé ült, és írni kezdett. Az első bejegyzése melletti küldés gombra reszketve nyomott rá, sosem volt a szavak embere nagy plénum előtt. „Nem tudtam, hányan fogják elolvasni, és milyen visszajelzést kapok. Az eredmény engem is meglepett. Az emberek vágynak az őszinte szavakra.”

Fotó: Zákány Gergely

Zsuzsi ma már nemcsak blogot ír, de sportegyesülete van és motivációs előadásokat is tart, ha hívják. Könyve, a Visszadobtak idén nyáron jelent meg (itt lehet megrendelni), ebben mindent elmesél, nem köntörfalaz. Kitér arra is, hogy most egy újabb akadályt kellett megugrania, fél évvel ezelőtt mellrákkal diagnosztizálták. „Hazudnék, ha azt mondanám, nem sejtettem, hogy a sok minden előbb-utóbb egy helyen összpontosulni fog. Megtörtént, megéreztem, nem ért teljesen váratlanul. A diagnózis után, a rendelőből kilépve beneveztem egy ultra távú versenyre, majd mérgemben földhöz vágtam a telefonomat. Pár perccel később már arra gondoltam, oké, akkor most ezzel kell megküzdenem.”

Zsuzsi tavaly novemberben ünnepelte ötvenedik születésnapját. Ekkor megtette azt, amire már régóta készült. Ötven kilométert futott, minden évéért egyet. Kilométerenként tette le az addig cipelt terheket, ahogy ő mondja, szétszórta, kiszórta az Omszki-tó partjára, hadd vigye a szél.

Zsuzsi Visszadobtak című könyve kereskedelmi forgalomban nem kapható, erre a linkre kattintva lehet megrendelni.

Ha kommentelni, beszélgetni, vitatkozni szeretnél, vagy csak megosztanád a véleményedet másokkal, az nlc Facebook-oldalán teheted meg.

Címlap

top