Lance Armstrong legendás kerékpárversenyző egyszer azt mondta,
a rák a legjobb dolog, ami valaha történt vele.
Ez egyrészt persze elég furcsán hangzik, pláne annak fényében, hogy 1999 és 2005 között hétszer is megnyerte a Tour de France-t, ami szintén nem lehet annyira rossz dolog. De talán nem is olyan különös, ha meghallgatunk néhány másik ráktúlélőt is: ez a gyakran ismételt narratíva olyasmi, ami rendre előkerül a betegséggel küzdőkből szerveződő önsegítő csoportokban, közvetlenül azután, hogy a rák „lelki okai” után kutatva a csoporttagok saját életvezetési baklövéseiket is felfejtik. És gyorsan szögezzük le, ezzel alapvetően nincsen semmi baj – számtalan, különféle megküzdési stratégia létezik, és (amíg nem destruktív formákról, például túlzott alkoholfogyasztásról van szó) egyik sem feltétlenül jobb a másiknál, sokkal inkább az a lényeg, hogy kinek mi működik. Van, aki a valláshoz fordul, van aki a sportba veti magát.
Csakhogy néha egyszerűen nem lehet elmenekülni a pozitív gondolkodás rezsimje elől – legalábbis Barbara Ehrenreich pontosan így érezte, mikor mellrákot diagnosztizáltak nála. Egyszer csak bekerült „a rózsaszín szalag szektájába”, ahol a mellrákról legtöbbször egyáltalán nem rettegéssel vagy gyűlölettel beszéltek (ahogyan ő szeretett volna), hanem pozitív, optimista felhanggal. Rózsaszín szalaggal díszített plüssmackók, karkötők, hiperfeminin csecsebecsék találtak gazdára, és a weboldalakon (mint például a „The Breast Friends”-en) olyan inspiráló idézetek sorakoztak, hogy „Ne sírj olyasmi felett, ami nem tud könnyeket hullatni érted” és „Mikor az élet citromot ad neked, csinálj belőle limonádét”. Ahelyett, hogy sorstársakra talált volna, Ehrenreich egyre jobban elszigetelődött, ugyanis látszólag senki sem osztozott vele a betegség miatt érzett dühében és az egészségügyi ellátórendszer felé táplált ellenérzéseiben. Egyre élesebben feltűnt neki, hogy a mellrákkal küzdő nők egyenesen „ajándékként” hivatkoznak a betegségre, ami „jobb emberré tette őket”, és „új esélyt adott nekik” az életben. Ahogyan azt is észrevette, hogy bárkit, aki nem képes ráülni ezekre az optimista hullámokra, egyszerűen kitaszít ez az elvileg megtartani hivatott közösség. Miközben az egyik ráktúlélő The Gift of Cancer: A Call to Awakening (A rák mint ajándék: Ébresztő!) címmel írt könyvet, Ehrenreich szerint egy túlélőknek szánt csoportból finoman „kirúgták” azt a nőt, aki nem gondolkodott elég pozitívan.
Ilyen élmények hatására írta meg 2009-ben Barbara Ehrenreich Smile or Die: How Positive Thinking Fooled America and The World (Mosolyogj, vagy pusztulj: Hogyan csinált bolondot a pozitív gondolkodás Amerikából és az egész világból) című könyvét, melyben azt járja körül, milyen hamis ígéretek és mennyi áldozathibáztatás lengi körül az amerikaiak által istenített pozitív gondolkodás kultuszát. Hiszen ha a ráknak – és minden tragédiának – oka van, ha az illető valamiért „kapta” a betegséget, akkor valamit nagyon elszúrt az életében. Ha képes változni (azaz pozitívan gondolkodni), még kijavíthatja a hibát (vagyis meggyógyulhat), de ha mégsem éli túl a tragédiát, valószínűleg nem volt elég optimista.
A tudomány az optimizmus mögött
Barbara Ehrenreich történetesen immunológiából írta a doktoriját, ezért tisztában volt vele, hogy mellrákját nem a „rossz gondolkodása” hanem egy félresikerült hormonkezelés okozta. A könyvében pedig arra is rávilágított: hiába gondoljuk – és hiába támasztják alá egyes régebbi kutatások –, hogy a pozitív gondolkodás képes segíteni az immunrendszer küzdelmét, erre valójában egyáltalán nincsenek kielégítő bizonyítékaink.
1985-ben Michael F. Scheier és Charles S. Carver a Health Psychology szaklapban publikálta „Optimism, Coping and Health” (Optimizmus, megküzdés és egészség) című tanulmányát, amely megalapozta az optimizmus gyógyító erejének nézetét a tudományos életben. A felfedezés aztán leszivárgott a mainstreambe, és megszülettek a pozitív gondolkodás „bibliái”, például Rhonda Byrne A Titok című könyve, melynek lényege „a vonzás törvényének” alkalmazása: ha elég pozitívan gondolkodunk, ha vizualizáljuk vágyainkat, előbb-utóbb mindent (boldogságot, párkapcsolatot, vagyont) megkaphatunk. Ha nem sikerül – már megint nem akartuk eléggé, ugye. Vagy ilyen Norman Vincent Peale a mai napig nagy sikernek örvendő 1993-as kötete, A pozitív gondolkodás hatalma is, mely nem ígér kevesebbet, mint hogy alapjaiban változtatja meg életünket – az más kérdés, hogy a könyvben szereplő rengeteg anekdota hősei és az állítólagos szakértők többnyire névtelenek maradtak, a féktelen önbizalmat ígérő pozitív gondolkodás pedig inkább egyfajta autohipnózis.
Képünk illusztráció – jelenet az Anyu listája című filmből
A legújabb kutatások már egyáltalán nem igazolják a korábbi feltételezéseket – sőt. Gabriele Oettingen és Doris Mayer szociálpszichológusok kutatásukban 83 német diákot kértek meg, hogy értékeljék, mennyire dédelgetnek „pozitív gondolatokat és fantáziákat” a jövőjükkel, egészen pontosan a diplomázás utáni munkavállalással kapcsolatban. Aztán két év múlva is megkeresték őket, és kiderült, hogy azok a diákok, akik kiugróan pozitívan gondolkodtak, kevesebb állásra jelentkeztek, kevesebb állásajánlatot kaptak, és végül rosszabbul fizető állásokban helyezkedtek el. A kutatók szerint ennek az lehet az oka, hogy a pozitív gondolkodás mögé bújva könnyebben ellustulnak az emberek, a fantáziálás pedig elveszi a teret a cél eléréséhez szükséges valódi erőfeszítésektől.
A Motivation and Emotion szaklap egyik 2016-os tanulmányában Karin Coifman és kollégái arra jutottak, hogy amikor az emberek tudomásul veszik a kapcsolataikkal vagy krónikus betegségükkel kapcsolatos negatív érzéseiket, és foglalkoznak is ezekkel, akkor képesek hatékonyabb válaszreakciókat adni, így alapvetően is javul pszichológiai egészségük. Elizabeth Kneeland pszichológus és kollégái ugyanabban az évben azt is megállapították, hogy azok az emberek, akik azt gondolják, hogy az érzéseik könnyedén befolyásolhatóak és megváltoztathatóak, hajlamosabbak magukat okolni negatív érzéseikért, mint azok, akik úgy érzik, nem igazán felelősek saját rossz érzéseikért. A University of Queensland kutatói 2012-ben azt találták, hogy amikor az emberek úgy érzik, mások azt várják tőlük, hogy ne legyenek negatív érzéseik, csak még több negatív érzelem árasztja el őket. Arlie Hochschild szociológus már az 1980-as években megállapította, hogy a légiutas-kísérők komoly mértékű stresszt élnek meg, amiért állandóan kedvesnek kell lenniük az utasokkal.
Ezek a kutatások persze korántsem részesülnek akkora hírverésben, mint a pozitív gondolkodás erejét hirdető, megkérdőjelezhető hitelességű állítások: a pozitív gondolkodás mellé beálltak motivációs guruk, hírességek, marketingszakemberek és coachok, princípiumai beszivárogtak a nagyvállalati kultúrába, de még a katonaságba is (az amerikai hadsereg Penn Resilience Programja pozitív gondolkodással igyekszik felfegyverezni katonáit). Ehrenreich egészen a vallásig, pontosabban a kálvinista hagyományokra reagáló Új Gondolat Mozgalomig vezeti vissza Amerika fogékonyságát a pozitív gondolkodás kultuszára, amikor a pozitívabb, szerető istenkép megjelenése mellett a Szentlélek által megtámogatott földi halandók ágenciája is megnövekedett. Ekkor született meg a „vonzás törvénye”, a „gondolat teremtő erejéről” alkotott elképzelés és a spirituális optimizmus, de ezek elterjedéséhez szükség volt a boldogság elérését zászlajára tűző pozitív pszichológia megjelenésére is. És néhány kellemetlen történelmi eseményre: Ehrenreich szerint például a 2008-as gazdasági válság után az emberek megpróbálták inkább félretolni a negatív gondolatokat (például a vállukat nyomó rengeteg tartozást), és kizárólag pozitív érzésekkel elfedni a valódi problémákat. De az ilyen struccpolitikával még csak nem is az a baj, hogy nem igazán célravezető – hanem az, hogy kimondottan kártékony is lehet.
Nem csak fejben dől el
Szigeti Ildikó tanácsadó szakpszichológus szerint először is fontos, hogy az optimista szemléletet elválasszuk a pozitív gondolkodástól: „Az optimista ember számol azzal is, hogy a dolgok akár rossz irányt is vehetnek, de reménykedik abban, hogy mégsem történik meg. A pozitív gondolkodás »rabjai« ezzel szemben szinte teljesen kizárják a negatívumokat, így ha mégis beütne a krach, akkor ott állnak leforrázva. Az önsegítő könyvek igencsak eltúlozzák a pozitív gondolkodás mentális egészségre, sikerre gyakorolt hatását. Nem figyelmeztetik az olvasókat, hogy ugyan valóban fontos, mit gondolunk, de nem minden dől el fejben. Mindannyiunk életében vannak példák, amikor – bármennyire is akartunk volna – nem tudtunk hatást gyakorolni a mindennapjainkat meghatározó körülményekre.
A pozitív gondolkodás legnagyobb veszélye, hogy a fanatikusok nem engedik be a negatív tudattartalmakat, márpedig ezek szükségesek ahhoz, hogy reálisan mérjük fel a helyzetet és a saját esélyeinket.
Ennek ellenére a szakértő is elismeri, hogy a pozitív gondolkodás mantrája virágkorát éli. „Érdekes tény, hogy miközben köztudottan pesszimista népnek tartják a magyart, a pozitív gondolkodás nagyon hamar gyökeret vert nálunk, és páratlan népszerűségnek örvend évek óta” – jegyzi meg Szigeti. És arra is rámutat, hogy erre a „piaci résre” most rengeteg motivációs tréner, önjelölt vagy igazi pszichológus talált rá, kihasználva, hogy egy
elkeseredett, kapaszkodó nélküli korban élünk, amikor minden, ami az egyéni siker titkának kulcsával kecsegtet, vonzó lehet a tömegek számára.
„Igen veszélyes és káros tendenciának tartom, hogy már gyerekkorban azt sulykolják, hogy fontos és tanulandó készség a pozitív gondolkodásra való hajlam – folytatja a pszichológus. – Nem mindig akarunk boldogok lenni, és nem is mindenkinek van kedve hozzá, ám ha ez az általános elvárás, kifelé mindig jó arcot kell mutatni, vagyis arra buzdítanak minket, hogy az aktuális, valódi érzéseinket, hangulatunkat el kell nyomni. Ez viszont elfojtásokhoz vezet, ami melegágya a mentális problémáknak. Igenis azt javaslom, hogy ha valakinek éppen nagyon rossz a kedve, ne erőltessen magára műmosolyt. Élje meg bátran azt, amit éppen érez! Ha van mód és idő erre, a rosszkedv, a depresszív hangulat előbb-utóbb magától enyhülni kezd, majd el is múlik. Ha azonban tartósan elnyomjuk, megeshet, hogy akkor robban ki belőlünk, amikor – látszólag – tényleg semmi okunk nincs rá.”
Képünk illusztráció – jelenet az Anyu listája című filmből
Ahogy Ehrenreich felhívta rá a figyelmet, az erőszakolt pozitív gondolkodás és az áldozathibáztatás kéz a kézben járnak. Szigeti pedig azt is elismeri, hogy az aranykorát élő pozitív pszichológiából téves szakmaisággal merítő pszichológusok is bekapcsolódhatnak ebbe a hullámba, ami elsősorban azért veszélyes, mert félő, hogy a valós segítségre szorulók nem kapnak érdemi tanácsot, legfeljebb üres frázisokat a boldogság eléréséről. „Ha egy krízisben lévő személyt folytonosan arra terelnek, hogy gondolkodjon pozitívan, az érintett dupla kudarcot él meg, mivel egyrészt nem képes a pozitív gondolkodásra, másrészt ha mesterségesen magasra tűzi ki a célt, annál nagyobb lesz a valóságba való zuhanás.”
Éleslátó pesszimisták
Ehrenreich könyve annak idején ugyan nagy port kavart, de a pozitív gondolkodás iskoláját a mai napig előszeretettel alkalmazzák – a félreértett pozitív pszichológia hívei mellett például a daganatos betegekkel foglalkozó onkopszichológusok is. Persze senki sem állítja, hogy bűn lenne optimistának lenni, vagy hogy nem érdemes néha kicsit megerőltetnünk magunkat, hogy a dolgok jó oldalát is lássuk – feltéve, hogy tényleg van jó oldaluk is.
A pesszimisták védelmében azt szokták mondani, hogy a pesszimizmus nem más, mint racionalitás. Valami nagyon hasonlót állított például Johann Hari brit újságíró is 2018-ban megjelent, komoly vitákat kiváltó könyvében, a Lost Connectionsben (Elveszett kapcsolatok), melyben amellett érvelt, hogy a látszólag egyre terjedő mentális betegségek tulajdonképpen teljesen adekvát reakciók a modern világra. A kritikai pszichológia szintén arra hívja fel a figyelmet, hogy az egyéni felelősség hangoztatása helyett érdemes lenne az egyént társadalmi beágyazottságában vizsgálni, vagyis ahelyett, hogy elvárnánk, mindenki „gondolja magát boldogra”, inkább nézzük meg, mik azok a nagyobb léptékű problémák (a munkanélküliségtől vagy az elmagányosodó társadalomtól kezdve a lakhatási problémákon át a nők elleni rendszerszintű erőszakig), melyek az egyén boldogtalansága mögött állnak. Sík Domonkos, az ELTE Társadalomelmélet Tanszékének oktatója egyenesen „társadalmi szenvedésről” beszél, vagyis amellett érvel, hogy a szenvedés nem csupán egyéni szinten létezik, hanem tágabb rendszerekben is sérülhet valaki. Szerinte segítő kapcsolódások hiányában még a kisebb problémák is lavinaszerűen felduzzadhatnak – itt pedig már nem segít a „teremtő gondolat”, csak a megtartó közösség.
Szigeti Ildikó is megerősíti, hogy a vak pozitív gondolkodás inkább csak hamis illúziókhoz vezet.
Ez az állandó vizualizációs kényszer úgy működik, mint a búvárok rettegett ellensége, a mélységmámor. Egy bizonyos szint alá merülve megszűnik a realitásérzet, a búvár nem tudja felmérni, hogy képes-e feljutni, van-e elég oxigénje, ezért még mélyebbre merül, ahonnan nincs visszaút.
„Hiszen a pozitív gondolkodás hirdetői azt vallják, ki kell tűzni a célt, és lelki szemeink előtt kell tartani, csak arra lehet koncentrálni, és kizárni minden zavaró tényezőt.” És bár tény, hogy az illúziók néha kényelmesebbek a valóságnál – ami időnként kegyetlen, fájdalmas és amelyben a legtöbbször valószínűleg minden ok nélkül történnek a dolgok – hosszú távon mégsem érdemes hátat fordítani neki.
