Forró volt a levegő, de nem volt kibírhatatlan a meleg. Gyerekkoromban szerettem a forró nyarakat és szerettem nézni, ahogy remeg a levegő az úttest felett, aztán felnőttem, és lett egy csomó ilyen hülye felnőtt dolgom, például az, hogy nem bírom a hőséget. A kislányom és a többi gyerek bírta. Megannyi kis varacskos disznó. Dagonyáztak, saraztak a homokban, és balhéztak a lapáton, pedig a szokásos kettő helyett hét darabbal érkeztem, és készültem rá, hogy ünnepélyes keretek között átvegyem a Legjobb Anyuka díját (a kisdedektől), majd rögtön ezután a Legelőrelátóbb Anyuka oklevelet (a többi anyukától). De reményeim az első krokodilkönnyek kicsordulása után szertefoszlottak – “de nekem nincs lapátohom, nem jutohott”. Beláttam, kislapátból nincs olyan mennyiségi egység, hogy elég. A vödrökön nem balhéztak, a két nagyfiú szorgalmasan hordta a vizet a Balatonból.
A nagylány állva hintázott, behunyta a szemét, úgy hajtotta magát. A szemem sarkából néztem. Barnára sült bőrén világított a világoskék bikini. Tizenhárom lehet, az arca már elvesztette a kislányos vonásait, de a teste még nem nőies. Szép volt. Két világ határán. Irigyeltem.
“Nahát Réka, öreglány létedre! Elveszed a helyet a kicsik elől!” – korombéli pohos apuka állt meg a hinta mellett mosolyogva. Az öreglány zavartan rám pillantott, aztán az apjára, jajapujóvanmá’, morogta, átkarolták egymást, és elmentek lángosozni. Nem láttam, mikor somfordált vissza, talán akkor, mikor a kis varacskos disznók az egyik nagyfiút kezdték elásni. Hálásan sóhajtottam fel, még harminc oldal garantált, gondoltam, és elégedetten biccentettem a másik megkönnyebbült anyuka felé, aki mintegy vezényszóra egy magazint ásott elő a hatalmas strandtáskából.
Mielőtt újra a könyvbe mélyedtem volna, találkozott a tekintetünk. “Tudom, hogy én már nagy vagyok ehhez, de úgy szeretek hintázni! De ha jön egy kicsi, leszállok, jó?” – mentegetőzött és nekem összefacsarodott a szívem. “Szia, Öreglány! Szerintem az apukád tök jó fej, de ebben a hinta dologban az előbb nem volt igaza. Te gyerek vagy, legyél is az. Hintázz csak.
És tudod mit? Ha felnősz, akkor is lehet. Én is szoktam. Csak nem itt, hanem a másik játszón – intettem a fejemmel – ahol a nagy zöld csúszda van. Ezekbe nem fér bele a seggem” – az Öreglány elnevette magát. Én is. Most ült a hintán, hátravetette a fejét, hajtotta magát egyre magasabbra.
Már nem tudtam figyelni a könyvre, elborított valami nehéz szomorúság: a túl gyorsan elmúló gyerekkoré. A kikényszerített vég fájdalma. Mert a gyerekkor manapság nem magától múlik el, a gyerekkor idő előtt véget ér, és mi ehhez mindannyian asszisztálunk, nemegyszer egyenesen előidézzük.
Pedig látszatra egész életünk és világunk a gyerekek, közelebbről az ő lelki fejlődésük, az érzelmi biztonságuk, a boldogságuk és a gyermekkor szentsége körül forog. Nincs annyi könyv, nevelési módszer, nincs annyi workshop és zárt Facebook-csoport a világon, amennyi fel tudná sorolni mindazt az információt és tudást, ami hirtelen fel lett halmozva, mint lelkes hobbikertésznél a komposzt a veteményes végébe. A gyermek lelke és boldogsága most az új iparág, mi meg, elég jó szülők, kócsoljuk őket, és fejlesztjük mesével, nevelést elősegítő játékokkal, jógával, síppal, dobbal és nádi hegedűvel.
Túlvigyázzuk a lépteiket
Biokoszton tartjuk őket, szupinált cipőben járatjuk, kötődve neveljük, óvjuk a széltől, nem adunk nekik gyorsan felszívódó szénhidrátot, és nem nézhetik a tévét, mert abban csak erőszakot látnak, de legalábbis elhülyülnek, a tabletet is elzárjuk előlük, mert az interneten meg csak pornó van és gyíkemberek, és főleg nem keveredünk velük konfliktusba, mert azt hisszük, hogy a konfliktusmentes gyerekkor a jó gyerekkor. A boldogság és a béke érdekében minden tettünket kétszer is meg kell gondolni, nehogy miattunk ne tudjon elélvezni húsz év múlva, vagy ne adj Isten ő legyen a kopaszodó kis nyomi az irodában, akit mindenki szénné mobbingol nyolctól négyig.
Nyuszifül, gyere ide és válassz egyet magadnak a szobádba! Nyuszifül odamegy és kiválasztja. Ez legyen, Nyuszikám? Jó, rendben. Biztos? Nyuszifül lengeti a füleit előre-hátra, hogy igen, biztos. Ó, de ez olyan komoly. Olyan szomorúak a színek, ez a sötét lila meg ez a mély zöld. Biztos, hogy ez legyen? Nyuszifül fülei majd’ leszakadnak, úgy bólogat. Nézd csak Kincsem, ez mennyivel jobb, az a másik, ami a kezedben van, a színeiben sem illik a szobádhoz. Ez viszont olyan kedves, nem? Nyuszifül még nem adja fel, én már igen. Na nézd csak, mennyivel jobb ez, vigyük inkább ezt haza, jó?
Amúgy mit gondolsz, a Cecil néni örülne egy ilyennek? Nyuszifül odapillant, a fülei kókadtan lógnak és visszateszi a helyére azt, amit kiválasztott, Cecil néni dögöljön meg pillantással kísérve. Tudod, nem akartam mondani, de eléggé meghaladja az erőmet ez a karácsonyváró projekt, amit bevállaltam a sulidban, nem gondoltam, hogy ennyi időmet elviszi, de persze végigcsinálom és megsütöm a muffinokat is, ne aggódj. Jaj, és drágám, hazafelé beszéljük meg a karácsonyi menüt! A mamáék küldtek egy ötezrest a szülinapodra, gondolkozz el, mit szeretnél rajta venni, persze dönthetsz úgy is, hogy a karácsonyi pénzeddel együtt költöd el, és akkor nagyobb értékben vásárolhatsz valamit, amire szükséged van. Induljunk is, jó? Eleget nézelődtünk.
Nyuszifül nyolc-kilenc éves lehet, visszafordul, és olyan szomorú mosollyal integet a kislányomnak, hogy legszívesebben odarohannék, és megölelném.
A Nyuszifülek sokan vannak, csak más módon felnőttesítik őket.
Például öltözködéssel. Talán így a legkönnyebb, minden üzletben és webshopban, ahol van gyerekruházat, árulnak ötéves kislányokra való melltartót – na jó, topnak hívják, de az akkor is melltartó – és persze szerepel az alapdarabok közt az évszaknak megfelelő trendszínekben készült hatrétegű tüllszoknya is. Az én kislányom négyéves, és már kaptam megjegyzést az öltözködése miatt. Mert mindig nadrágban van. Igen, válaszoltam, mert mozgékony gyerek, szeret ugrálni, szaladgálni, rollerezni, sűrűn vagyunk a játszótéren, a sétányon, a Duna-parton és a szoknya nem praktikus. Például nem lehet benne csúszdázni. Rollerezni se rendesen, mert tekeredik. Akkor adjam a nadrág fölé, ezzel az öltözködéssel a gyerek nőiessége nem tud kibontakozni. Hát, ha ezen múlik, akkor nem bánom, feküdjön azon a rohadt bőrkanapén felnőttként és vádoljon azzal engem, hogy négyévesen nem volt pörgős szoknyája és kopogós cipője, a haja pedig sosem volt besütve, ellenben fonva sűrűn volt, hogy a biciklin, a rolleren meg a lovak közt ne lígjen-lógjon.
Hogy kislányoknak miért kell térdig érő, apró sarokkal ellátott csizmát gyártani, egyáltalán nem fér a fejembe. Hogy több hatévest láttam lakkozott lábkörmökkel a nyáron, mint ahányat nem, hogy a hétvégén a mellettem álló nagymama-anya páros tízéves kislánynak válogatott folyékony rúzst és hozzá kontúrceruzát abból a fajtából, amit én akkor veszek le a polcról, ha a leszarom, akármennyibe is kerül nem feltétlenül jótékony állapotában vagyok, az mindennapos, ám még mindig megdöbbent. De hallottam már óvónőt, aki arról mesélt, az anyuka kifejezett kérése az volt, ebben a méregdrága hófehér bundában a kislánya ne játsszon az udvaron, a gyerek inkább álldogáljon mellette, míg a többiek kinn vannak, de a legjobb az lenne, ha a gyerekek ki se mennének, tél van, sár van, latyak van, hideg van, maradhatnának inkább egész nap benn a jó meleg szobában. A gyerekeknek gyártott felnőtt ruhák kényelmetlenek, nem praktikusak, nem veszik figyelembe a gyerekek életkori sajátosságait, sem az életformájukat. A felnőtt ruhákban nem lehet játszani, csúszni-mászni, nem lehet bennük gyereknek lenni.
A gyereknek az a legfontosabb, hogy legyen gyerekkora. A legfontosabb teendője ebben az időszakban pedig a játék. Stílust, öltözködést nem hétévesen kell tanulni, és a melír is várhat. Az agyonsminkelt, trendi ruhákba öltöztetett kislány nem cuki, nem zabálnivaló, hanem szerencsétlen és sajnálatra méltó, mert nem tud gyerek lenni. Az a gyerek, akinek a karácsonyi menüt kell megbeszélnie a szülőjével, nem okos nagylány, hanem megfosztott és kizsákmányolt kisgyerek.
Azt a kislányt, aki nem hintázhat, mert a felnőtt úgy véli, idős hozzá, veszteség éri. Gyereknek lenni a világon a legjobb dolog. Hagyjuk őket. Olyan gyorsan felnőnek úgyis.