Kedves Júlia!
Tudod, azon a késő tavaszi napon nagyot fordult velem a világ: szédültem a szerelemtől, eltűnt a talaj a talpam alól, és a sors kegyeltjének éreztem magam, amiért sok év után végre megtört a jég, és fiad személyében egy olyan férfi lett a társam, akinek minden egyes sejtjét szeretni tudtam.
Közös életünk első hónapjai felértek egy tündérmesével, amiben egy szép úrfi csókja lehel életet a fiatal lányba. Emlékszem, alig bírtam felfogni, hogy mindez velem történik, és már a találkozásunk második percében rettegtem, hogy váratlanul felébredek az álomból. De nem ébredtem! Vele sodort tovább az élet.
Két kisebb albérletünket hamar egy közösre cseréltük, esténként pedig együtt bújtuk a használtbútor-oldalakat, hogy berendezzük szegényes otthonunkat. Turbékoló életünk minden percét élveztem, aminek a munkaidőn túli részét szinte kizárólag a szex töltötte ki. Túl sok józan pillanatom nem volt, nem emlékszem, hogy a munkámat hogyan sikerült rendesen ellátnom. Csak rohantam haza, hogy fejest ugorhassak a lebegésbe.
Ebben az állapotban az ember nem lát tovább az orránál – így én sem vettem észre, hogy mibe keveredtem. Egy kéthetes külföldi munka kellett ahhoz, hogy először sokkot kapjak.
Amikor tizenkét nap után újra beléptem otthonunkba, azt hittem, rossz lakásba nyitottam be, a fiadban ugyanis nem jelentkezett igény arra, hogy életben tartsa közös életterünket.
Szavakkal visszaadni sem lehet azt, ami fogadott: büdös volt, és szürkeség; a mosogatóban halomban álltak a mosatlan edények, az üres konzerv és a teafilter; a szennyes ruhák kisebb-nagyobb halmokba rendeződve hevertek a földön, a porcicák uralták a sarkokat, a műanyag dobozokban képződtek a penésztelepek (azokon a szeretettel csomagolt ételeken, amiket te főztél neki távollétem idején). A fiad mindössze arra volt képes, hogy a postaládát kiürítse, a befizetésre váró csekkeket pedig nekem kikészítse.
Szerelmes voltam, de hülye nem: hangos koppanással esett le a tantusz, hogy az elmúlt hónapok során közös életünkben mindent, de tényleg mindent én csináltam – és ezt még csak észre sem vettem. Kirobbant közöttünk az első istenes balhé: én magyaráztam, ő nem értette, én kértem, ő csak nézett.
Pár hónapig még bíztam benne, idővel majd rájön, és megérti, hogy nemcsak az orgazmusban kell osztoznunk, hanem a porszívózásban is – de erre várhatnék még ma is, negyvenhárom éves fiad ugyanis ízig-vérig egy elkényeztetett herceg, aki arra sem képes, hogy a használt alsógatyáját kiszedje a sarokból.
De hát pontosan tudod, miről beszélek, hiszen te nevelted. Tőled leste el a mintát, tőled látta,
– hogy az otthon akkor is ragyog a tisztaságtól, ha ő fel sem néz a monitorból,
– hogy este – zápor, zivatar, tatárjárás idején is – meleg étel gőzölög az asztalon,
– hogy a mosatlan edény, mint olyan, nem létezik,
– hogy a tiszta zoknik maguktól másznak be a fiókba,
– hogy a csöpögő csapot nem kell megjavítani, mert valaki úgyis hívja a szerelőt,
– hogy a postaláda–lakás–posta útvonalat a sárga csekk tökegyedül járja be,
– hogy a hűtő önleolvasztós,
– hogy a nyári gumit a Hókuszpók szereli fel,
– hogy a felmosófát, a vasalót és a tollseprűt csak a nők tudják kezelni,
– hogy az élethez elég csak megszületni.
Régen sokat “gondoltam rád” haraggal és hangos kérdőjelekkel – mára csak a kérdőjelek maradtak:
Miért jó egy anyának, ha önként és dalolva vállalja, hogy gyermeke szolgája lesz?
Ha egy olyan férfit nevel ki, aki mellett azért nem tud megmaradni egyetlen normális nő sem, mert nincs annyira hülye, hogy pontosan abba a szolgasorba taszítsa magát, amiben Te is élsz, Kedves Júlia!