Persze lehet, hogy én látom rosszul a dolgokat, de kellő rugalmassággal kezelem ezt a kérdést. A környékünkön az volt a szokás, hogy a gyerekek az édesapjuk vallását viszik tovább, ám a mi családunkban, bár apám református volt, nem gyakorlata a hitét, és az sem érdekelte, hogy mi miben növünk fel. Az anyai nagymamám viszont elkötelezett római katolikus volt, és hipp hopp elintézte, hogy az összes unokája az legyen. Mindez a 80-as évek elején történt, és nagyon hálás vagyok a nagymamának ezért, mert olyan „keretet” adtak a gyerekkoromnak a misék, a templomi elfoglaltságok, a hittan, ami akkor nagyon fontos volt. De a címben említett kettősség már akkor is megvolt bennem. Két dologra vágytam nagyon nagycsoportosként, az egyik, hogy kisdobos, a másik, hogy elsőáldozó lehessek.
Vannak kérdések, amikből nem engedek, de ettől megvan a hitem
A kisdobosság ’89 után ment a kukába, de az elsőáldozás, a heti két hittan, a focizás a templomkertben, a heti két mise és a későbbi bérmálás az életem része lett. Nem kérdőjeleztem meg a római katolikus vallás tanításait, és a templom adta azt a biztonságot, ami otthon nem feltétlenül volt jelen. Aztán felnőttem, és bár a hitem megmaradt, egy nyitott, liberális felnőtt lettem, aki nem teljesen tudott azonosulni minden olyan szabállyal és tanítással, amit gyerekként hallott. Olyan római katolikus lettem, aki sokszor jár templomba, bemegy imádkozni, de nem marad ott misére. Olyan, aki szerint a hit fontos, de formálható, aki a vallása ellenére azt gondolja a férfiak szerethetnek férfiakat, a nők pedig nőket, nekem nincs jogom senki felett ítélkezni. Rengeteg kérdés és düh volt bennem a vallásommal kapcsolatban, de nem találtam olyan közösséget, olyan plébánost, akinek ezeket anélkül tehettem volna fel, hogy a válasz ne egy „ilyet még gondolni is bűn, a pokol bugyraiban fogsz elégni” lett volna.
Képünk illusztráció – jelenet a Lady Bird c. filmből
A vallás nem szexi?
Közben pedig kezdtem azt érezni, hogy a kereszténységet, vagy egy-egy vallást kisajátítanak maguknak egyes politikai irányok. Végtelenül álszentnek tartottam azokat, akik siettek a közelben lévő templomba vasárnap, de elfordították a fejüket, amikor az útnak ahhoz a részéhez értek, ahol a hajléktalanoknak osztották az ebédet. Kívülállónak éreztem magam, és sokáig nem találtam meg sem a békét, sem az elfogadást, sem olyan közösséget, ahol érdemi beszélgetést – nem vitát – lehetne erről folytatni. De ufóként néztek rám a teljesen ateista, nyitott barátaim is, akik szerint lehetetlen összepárosítani a két szemléletet. Évek teltek így el, aztán néhány hónapja az egyik kerületi templomban ott maradtam egy misén, és azt éreztem: hazaértem.
– Mit csinálsz este?
– Misére megyek?
– Hahahahaha
Ez a reakció általános lett az ismerőseim körében. Pedig nem viccnek szántam. Felkapott kifejezés, hogy egy termék, akkor eladható, akkor modern, akkor csábító, ha „szexi”. A vallás, nem szexi. De miért kéne annak lennie? Gyerekként az én szemben Jézus ereje a megbocsátásban, a nyitottságban, a tanításban, a türelemben, a szeretetben volt. A két tábornak közelítenie kellene egymáshoz. Meghallgatni, nem pedig kinevetni. Elfogadni, nem pedig azonnal pokolra kárhoztatni.
Nem vagyok minta katolikus, mert sok dologban rugalmasabb vagyok. De hívő vagyok. És nem azért, mert azt gondolom, hogy így minden bűne alól megváltást és megbocsátást nyer az ember, hanem azért, mert táplálja a lelket. Élni pedig csak úgy érdemes. Ufó lennék?
