Amikor ultrakonzervatív vallásos közösségre gondolunk, akkor általában az amishok jutnak eszünkbe. Pedig rajtuk kívül számtalan hasonló csoport létezik – a mennoniták felekezetéhez például körülbelül 1,4 millió ember tartozik szerte a Földön Indiától Latin-Amerikáig. Ők a világtól teljesen elzártan, abszolút puritán módon élő közösség, vagyis: távol tartják magukat a modern élettől, nem támaszkodnak a technológiára, ruházkodásuk is szigorúan egyszerű, saját iskoláik és templomaik vannak. Fő hitvallásuk pedig a keresztény értékek megőrzése és gyakorlása, azon belül is az erőszakmentesség. Egy ilyen, bolíviai kollektíva tagja volt az a 7 férfi is, akiket 2011-ben azzal állítottak bíróság elé, mert 2005 és 2009 között 130 nőt kábítottak el állatoknak szánt nyugtatóval és erőszakolták meg őket. A Manitoba kolónia tagjaiként jelentős befolyással rendelkeztek, különösen a nők felett: éppen ezért képesek voltak több százukat eltéríteni a vallomástételtől, miután megfenyegették őket és családjaikat. Ennek ellenére 150 nő mégis megjelent a bíróságon, a férfiakat pedig 25 év börtönbüntetésre ítélték.
A nők tehát beszéltek, meghallották őket és igazságot szolgáltattak nekik.
Ez a történet ihlette meg Miriam Toews írónőt, akinek Women Talking című regényét adaptálta most Sarah Polley. Az azonos elnevezésű film pedig – mint ahogy a könyv is – éppen arról szól, amit a cím ígér: nőkről, akik beszélnek. És ennél nagyobb horderejű dolgot nem is tehetnének. Toews által megihletve Polley hangot ad az elnyomott, bántalmazott, áldozattá vált, és ezáltal túlélőkké kényszerült nőknek. Ez pedig már önmagában hatalmat ad a kezükbe. Hiszen gondoljunk bele: csak Magyarországon minden ötödik nő esik erőszak áldozatául, és legalább még ennyi azoknak a száma, akiket megkíséreltek megerőszakolni az élete során, a bántalmazások nagy részét pedig általában olyasvalaki követi el, akit ismernek. Ennek ellenére a nemi erőszak 99%-a büntetlen marad. Már ez is megmutatja tehát, mennyire fontos meghallgatni a nőket. Azáltal, hogy ők beszélnek, ugyan megváltoztatni nem tudják a múltat, de elérhetik, hogy a jövőben ne történhessen meg hasonló szörnyűség a lányaikkal, nővéreikkel és anyáikkal. Éppen ezért szól a Women Talking narrátora – aki mint később kiderül, az egyik kislány – a kolónia egy erőszakból fogant, meg nem született tagjához.
Küzdj vagy fuss
A kizsákmányolás, amit a Women Talking női átélnek rendkívüli: a bolíviai esethez hasonlóan őket is – korra való tekintet nélkül – bedrogozzák és megerőszakolják minden egyes nap, miközben néhányuknak a saját férjük általi bántalmazást is el kell viselniük. Utóbbit megértik, mivel ébren vannak, mikor történik velük – előbbi azonban felfoghatatlan számukra: a kolónia tagjai a kislánytól a néniig csak akkor észlelik, hogy történt velük valami, mikor véres lepedőben, netán kihullott fogakkal ébrednek. A férfiak persze találtak rá magyarázatot: démonok, szellemek, sőt, maga a Sátán műve az egész. Vagy ami még jobb: nem is történt semmi, mindez csak a nők vad képzetelének szüleménye. Azoknak a nőknek, akik miután iskolába soha nem jártak, írni-olvasni nem tudnak, egyedül a hitük és a józan eszük maradt – csakhogy ez a módszeres gázlángolás ezt is kezdi szépen lassan elvenni. Ki tudja, meddig folytatódott volna mindez, ha Salome nem talál rá a négyéves kislányát bántalmazó férfira, és támad rá egy sarlóval. Mivel egyet elkapott, hamarosan a többiek neve is kiderült – az erőszaktevő mérhetetlen tartással feladta tettestársait -, így a kolóniai nőinek három választása maradt: megbocsátanak az elkövetőknek, ahogy azt a közösség vezetői megparancsolták; maradnak és harcolnak vagy menekülnek.
Fotó: Orion Pictures/Michael Gibson
Az opciók közül szavazással döntöttek a sorsukról, mely már önmagában mérföldkő volt ezeknek a nőknek az életében, akiknek nem hogy szavazati, gyakorlatilag semmilyen joga nem volt ezidáig. A voksok a menekülés és a harc között egyenlően oszlottak meg, nem véletlen: vészhelyzetben a túlélés érdekében pontosan ezt a két reakciót hozza meg a szimpatikus idegrendszerünk is; ezt hívják harcolj vagy menekülj (angolul fight or flight) reakciónak. Ezek a nők pedig valóban az életükért küzdenek. A végső döntést azonban a kolónia három család asszonyaira és lányaira bízták, a Women Talking pedig valójában ezt, azaz életük leghosszabb és legfontosabb beszélgetését közvetíti – minden másról csak a visszatekintésekből és a narrációból szerzünk tudomást. Mi a legjobb választás? Álljanak bosszút? De ha igen, hogyan tegyék úgy, hogy ne hazudtolják meg a hitüket? Ha elhagyják a közösséget az gyáva megfutamodás vagy bátor kiállás önmagukért? Egy dilemma, mely egyszersmind a bántalmazó kapcsolatban élő nők metaforájává válik:
mikor jön el az a pont, amikor nem tudsz tovább maradni és küzdeni, és egyszerűen csak ki kell lépned?
Soha nem múló harag
Annak ellenére, hogy a Women Talking puritán jelmezei, valamint díszlete alapján az 1800-as évektől egy disztópikus jövőig bármikor játszódhatna, egyes modern aspektusok a jelenbe helyezik a történetet. Így például elhangzik a „nem minden férfi”-felkiáltás (melyet előszeretettel használnak a legtöbbször döbbenetesen szexista konnotációval a férfiak, akik a nők ellen elkövetett erőszak témájában nyilatkoznak) a fiú gyermekekre, a döntést jegyző érzékeny és intelligens Augustra, valamint a transz fiúra, Melvinre nézve. Egyetlen pillanat ránt ki minket azonban végleg a képzelt idősíkból, és lök át kíméletlenül a jelenbe: a 2010-es népszámlálást végző autó. Az egyébként is univerzális történet ebben a momentumban válik igazán húsbavágóan közelivé, bebizonyítva a tényt, hogy a nők helyzete szinte semmit sem változott az idők során. Ezáltal még megrázóbbá válik az, hogy szimplán csak hangot adni a fájdalmuknak mekkora hatalmat ad ezeknek a lányoknak és asszonyoknak a kezébe.
A film teljes egészében női szereplőgárdával meséli el a történetet – az egyetlen férfit, akinek látjuk az arcát, azaz az Onába reménytelenül szerelmes Augustutot az egyébként meleg Ben Wishaw formálja meg mérhetetlen empátiával. Mégis a leginkább Claire Foy, Jesse Buckley és Rooney Mara hármasa emelkedik ki a Women Talkingban. Foy és Mara képviselik a két végletet a csoportban, ezáltal két archetípust megtestesítve: az anyát (Salome a kislányáért remeg a dühtől és követeli a bosszút) és a szüzet (az erőszakkal teherbe esett Ona emlékezteti a többieket Jézus tanaira, csendes eltökéltéségét a szeretet vezérli). A színésznők alakításai miatt válik a Women Talking egyszerre puritánul visszafogott és hangosan lázadó alkotássá: minden szó csak fokozza a nézőként bennünk is egyre forrongó indulatot, és legszívesebben megafonnal hangosítanánk ki a nők mondanivalóját.
