„Nem vagyok sem hivatásos fotós, sem fotóművész, csupán egy amatőr krónikás, aki lehetőségeihez mérten megörökítette és önerőből a nyilvánosság elé tárja a mecseki szénbányászat utolsó fejezetét bemutató néhány momentumát. Célom volt, hogy a bányászok tisztelete és elismerése tükröződjön a képeken” – így mutatkozik be Klárik István, akinek néhány hete Hajrá bányász, ne add fel a reményt! címmel nyílt meg kiállítása Gyenesdiáson.
A mecseki bányászat 2016-ban volt 250 éves, Komlónál a mélyműveléses bányászat a 19. században kezdődött el, 1812-ben már vállalkozások alakultak a kőszén kitermelésére. 1892-ben pedig kezdett el termelni az Adolf-, a Glanzer- és a Szerencse-tárna, majd 1898-ban kezdte meg működését az első függőleges akna, az Anna-akna. Ahogyan egyre fontosabb szerepet kapott a bányászat, úgy nőtt Komló lakossága is, míg 1910-ben csak 1500-an lakták, a létszám 1956-ra 22 000 főre, az 1990-es évek elejére pedig 31 000-re növekedett, még maga Moldova György is dolgozott a komlói bányákban 1955-ben, igaz, csak néhány hónapot.
Bányász portré (Fotó: Klárik István)
A komlói szénbányák napi termelése az 1950-es évek első felében 300 vagon fölé emelkedett, és a város fejlődésben nagy szerepet játszott, hogy 1956 tavaszától a Dunai Vasmű szénellátásáról kellett gondoskodniuk. Majd eljött a rendszerváltás, és azzal az indokkal, hogy nem gazdaságos a működtetésük, a kilencvenes végén sorra bezártak a bányák, a Kossuth-, Béta-aknát követte a Zobák-akna is, 2000. január 31-én gördült fel innen utolsó csille szén.
Az utolsó létező széntermelő bányaüzem bezárásáról szól az egykori bányász, Magyar Zsolt Szénporos élet című könyve is, az új kiadás borítóján pedig Klárik István fia, Balázs által újragondolt képe szerepel. „Egy távolba meredő bányász alakja szénporrá válik, a hátsó borítóra is átkúszva, jól szemléltetve nem csak a fekete arany porának finomságát, de metafora is, hogy az évekig tartó mélyművelés mekkora szeletet hasít ki az ember egészségéből” – írja a Komlói Újság.
Bányász portré (Fotó: Klárik István)
Klárik István bányászcsaládba született, ő maga 20 évig dolgozott a Mecseki Szénbányák komlói bányáinál azok bezárásáig. Eközben volt mozdonyvezető, csatlós, vasútépítő, th-rabló, iszapoló, bányamentő, vájár és irodista is, és amikor már közel volt a vég, úgy érezte, meg kell örökítenie az utolsó pillanatokat.
TH-rablóként erre volt is módja, hiszen az volt a dolguk, hogy visszahagyott vágatokat, bányatérségeket omlasszanak be, illetve hogy előtte kihozzák onnan a hasznosítható anyagokat. „Már csak az erdőn keresztül tudtunk átmenni egy másik aknába, itt láttam meg a fák között a csillét és a beledobott vöröscsillagot. Ezt az egyetlen kockát lőttem ott. Ezután egy darabig abba is maradt a fotózás, majd a főnököm a kezembe nyomott egy fényképezőgépet, és megkért, hogy kísérjem el a műszaki csapatot” – mesélt az nlc-nek a folytatásról.
Rendszerváltás 1990. (Fotó: Klárik István)
Sajnos vannak képek, amik örökre elvesztek ebből az időszakból, mert a filmnegatívok megsemmisültek, elvesztek. Ezek a fotók hagyományos filmnegatívra lettek rögzítve, a hely adottságaiból adódó kevés fény mellett, és mivel a bánya veszélyes üzem, a legnehezebb munkafolyamatokat – többek között a hatalmas por miatt – nem is lehetett lefotózni.
Akiket viszont lencsevégre lehetett kapni, akik hagyták, hogy objektívet szegezzen rájuk, azoknak ezt azzal hálálta meg, hogy adott a képekből, van, akinek spanyolországi otthonát is egy ilyen fotó díszíti.
Sok portrémon rajta van az izzadtság, azért mert ezek a képek közvetlenül a bányában – több száz méterre a föld alatt – és nem kiszállás után esetleg megrendezett műtermi körülmények között készültek
– meséli Klárik István.
Bányász portré 800 méter mélyen (Fotó: Klárik István)
A szülei ugyan mindketten Alföldről származnak, de ő már itt, a Mecsekben született. „Édesanyám a ma is létező andezitbányában dolgozott, illetve annak a területén lakott. Tulajdonképpen az első lépéseket a bányában tettem meg. Akkor még létezett a hetes bölcsőde intézménye, vagyis édesanyám hétfőn bevitt, és csak hétvégére hozott haza” – emlékszik vissza, és felidézi a pillanatot, amikor a bányamester pár hónapja visszavitte oda, ahol megtanult járni. Ezt a helyet ma már nem lehet megközelíteni.
Amikor felnőtt, először kultúrosként dolgozott a bányavállalatnál. „Azt mondták, hogy ha aláírsz öt évet, akkor nem visznek el a katonának, ha aláírsz tíz évet, és gyorsan megnősülsz, akkor kapsz lakást. Így lett 21 évesen egy önálló kétszobás panellakásunk. Sokféle munkaköröm volt, olyan is, ami ma már ismeretlen, voltam például munkaverseny-felelős is, majd jött a TH-rablás, ahova tulajdonképpen büntetésből rakták az ember. Ugyan ez nem a legnehezebb munka volt a bányában, de ki merem jelenteni, hogy az egyik legveszélyesebb.”
Szenes fejtési csapat (Fotó: Klárik István)
Hozzátette, szerencsére a legjobb emberekkel hozta össze a sors, és bányászok között nagyon nagy az összetartás. „A bajtársiasság, az egymásra való odafigyelés az, amit én itt, a kinti világban nem tapasztaltam. Volt egy kollégám, aki nem titkolta, hogy nem kedvelt, de egy omlásnál beugrott értem, és megmentette az életem. Amikor megkérdeztem, miért tette, ezt válaszolta: »Az életemet bármikor feláldoznám érted, és nem érdekelne ott, hogy otthon árván maradnak gyerekek.«”
Ugyan a kívülállókban sokszor egy romanticizált kép él a bányász életről, Klárik István szerint a többség nem tudja képzelni, hogy milyen nehéz sors ez. „Egyszer valakinek, aki kritizálta a bányászokat, azt mondtam, hogy figyelj, egy műszakra ülj le egy vájár mögé, ülj le, nem kell semmit se csinálni, csak szívd a port, a rossz levegőt, tudva, hogy bármikor történhet valami szörnyűség. A minap hallottam egy előadáson, és nem tudom pontosan, kitől származik, de nagyon jól megfogalmazta a lényeget:
Dante járt a pokolban, mi dolgoztunk is benne.
A gondolkodó (Fotó: Klárik István)
Klárik István is sok mindent élt át és sokat látott. „Dolgoztunk úgy, hogy az összement vágatokon keresztül hason kúszva a lábunkra kötözött csövet vonszoltuk, dolgoztunk térdig, de derékig érő vízben is, de készítettünk 62 fok melegben léggátat is. De megannyi dolog történhet még az omlástól a sújtólégrobbanáson át.”
Más jellegű katasztrófa, de nyilván az is óriási hatással volt rá, amikor kiderült, a mecseki szénbányászat több mint 100 éves történetének legutolsó fejezetét írják. „A főnök mondta, hogy lehet, hogy ez lesz az utolsó műszak, éjszaka visszaszálltam a bányába. A többiek nem hittek nekem, hiszen tudtuk, hogy mennyi szén van még a föld alatt. Én viszont ragaszkodtam hozzá, hogy készüljön egy csoportkép, és ráírtam a deszkára az időpontot. Amikor felértünk, kiderült, tényleg ez volt az utolsó műszak, és ekkor valaki sárga festékkel odapingálta a csille oldalára, hogy hajrá, bányász, ne add fel a reményt. Volt, aki elsírta magát, engem pedig egyfajta keserédes érzés fogott el látva az utolsó megtöltött csillét.”
Utolsó földalatti műszak a mecsekben (Fotó: Klárik István)
Anno a Kossuth-bányában, ahol ő is dolgozott, huszonnégy óra alatt 5000 ember ment le a föld alá. A mecseki szénbányák pedig körülbelül 15 ezer embernek adtak munkát, ennyi családnak biztosított megélhetést. Mióta a mélyművelés megszűnt, vannak, akik elhunytak, vannak, aki visszatértek oda, ahol korábban laktak és dolgoztak, és sokan Spanyolországban telepedtek le, sőt ott üzemeltettek bányát. Emellett van, aki most külszíni fejtésen dolgozik, és vannak, akik most útépítéssel foglalkoznak, ez az ágazat gyorsan felszívta a jó szakembereket.
Hozzátette, amikor a szénbányászat a fénykorát élte, a szénbányászok a háromszorosát, de uránbányászok pedig az ötszörösét keresték meg más ipari dolgozók fizetésének. Ez ugyan szülhetett ellentéteket, de ennek ellenére nagyon megbecsülték azokat, akik ezt a szakmát választották. „Vannak, akik azt mondják, milyen szép is a bányászat, de a francot volt szép, borzalmas volt, nehéz volt. Nem felejtem a napot, amikor először mentem le az aknába, egy zabszem se fért a fenekembe. És hosszú távon nagy teher volt ez a családoknak is, emlékszem milyen volt, amikor apám, aki egy nagyon szorgalmas, dolgos ember volt, hazatért a munkából.”
Fotó: Klárik István
Sok társával együtt ő is úgy tervezte, hogy innen fog nyugdíjba menni. „Amikor én kezdtem a szakmát, már túl volt a zenitjén a bányászat, de még ott volt a közelében. Én elfogadtam azt, hogy nekem ezt dobta a gép, mert boldogtalanul is élhettem volna, de nem így tettem. Úgy voltam vele, hogy nem ez a karrierem csúcsa, de tisztességesen el tudom belőle tartani a családomat egészen a nyugdíjig, és előre mérgelődtem, hogy 2000 után majd mehetünk Szászvárra bányászkodni. Bárcsak ez lett volna a legnagyobb probléma. Amikor pedig egyik pillanatról a másikra vége lett, értéktelen embereknek érzetük magunkat” – tette hozzá.
Bányász portré (Fotó: Klárik István)
Korábban bányásznyugdíjat huszonöt év vagy a szénbányászat esetében ötezer műszak föld alatt, magyarországi bányavállalatnál végzett munka után lehetett igénybe venni, ebből lett bő tíz évvel ezelőtt átmeneti bányászjáradék. Sajnos sokan voltak, akik nem tudták letölteni a huszonöt évet vagy az ötezer műszakot, egészségük miatt hamarabb fel kellett hagyniuk a felszín alatt végzett munkával, a nagy változások idején, vagyis 2012-ben, az egészségi állapotra vonatkozó komplex felülvizsgálatok pedig sok rokkantnyugdíjas bányászt érintetek rosszul.
Az emberi tragédiák mellett Klárik István számára az egyik legnagyobb fájdalom, hogy a tíz aknatoronyból egyetlen sem maradt, felrobbantották, lebontották azokat, illetve volt, ami alatt meglazult a talaj, és magától dőlt el. „Szerencsére még tudtam róluk képet készíteni, ugyanis szóltak nekem, hogy fotózzam le a létesítményeket, mert azokat el fogják bontani. Akkor nem akartam elhinni, hogy ez megtörténhet.”
Zobáki ikeraknák hajnalban (Fotó: Klárik István)
Mindeközben a szakma fénye is megkopott. Most viszont ha megjelenik valahol bányász egyenruhában, a fiatalabb generációk majdnem megmosolyogják. Mindeközben ez a világ még mindig sokak fantáziáját megmozgatja. Ezért vitte le fiát is, aki most vizuális szakemberként dolgozik. „Mondtam neki, lehet, hogy a Holdra el tudsz majd repülni, de ebben a bányában soha többet nem fogsz tudni eljutni. És azt mondta, hogy az egyik élete egyik nagy katartikus élménye volt, hogy a pályát látta. Pedig nem is látta akkor, amikor zajlott a termelés.”
István még mindig tartja a kapcsolatot az egykori kollégákkal, például a lengyel bányászokkal is, akik velük együtt dolgoztak. „Róluk csak jót tudok mondani, többükkel a mai napig tartom a kapcsolatot. Kiváló emberek. nagyon jó szakemberek voltak, és ők voltak az elsők, akiket elküldtek. Ekkor már éreztük, hogy a mi napjaink is meg vannak számlálva, és ezt akkor már éreztük.
Komló egykor az ígéret földje volt, de a vég, az nagyon keserves lett.
Hozzátette, reméli, hogy a bányászszakma visszanyeri majd a becsületét, és vannak, még akik ápolják a hagyományokat. „A gyász szakestélyen megemlékezünk az elhunyt kollégákról, akik az Országos Magyar Bányászati és Kohászati Egyesületnek voltak a tagja, de sokszor csak inkább protokolláris programokban merül ki a múlt előtti tisztelgés – meséli Klárik István, aki aki szabadidejében elhanyagolt bányász emlékhelyek rendbe tételével is foglalkozik. – Persze városonként eltérő, hogy mennyire van jelen a bányász múlt, mennyire összetartó a közösség. Amikor pár évvel ezelőtt a kórussal kint voltam Buenos Airesben, volt egy dísztárgy, amire magyarul oda volt írva, hogy »jó szerencsét«. Ki is csordult a könnyem.”