Mohos Zsófia: Akik a képből mindig kiesnek - kiállításajánló

„akik a képből mindig kiesnek
vagy idejük sincs belekerülni
mert amire a kezüket megtörölnék
megigazítanák a kendőt kalapot
szóval lencseképessé tennék
magukat kifogy a film lemegy
a nap oda az alkalom márpedig
mindannyian jól tudjuk milyen
fontos a fény a körülmények
általában hogy maga a kép
a lehető legelőnyösebben
mutathassa amit mutatnia kell”

Ez a Kányádi Sándor-vers ihlette Mohos Zsófia dokumentarista fotográfus kiállításának a címét, amit néhány nappal ezelőtt nyitottak meg a Budapesten található Aranytíz Kultúrházban. Hosszú ideje annak, hogy Görbeország nevű projekt gazdája nem kevesebbre vállalkozott, minthogy portrékkal, életképekkel, zsánerfotókkal örökíti meg az eltűnőben lévő paraszti világot. Ezen idő alatt több mint negyvenezerre duzzadt az Instagram-követőinek a száma, és 2019-ben megjelent fotókönyvét nemrég egy újabb kötet követte, a Lélekjelenlét – Két palóc falu képein és szövegein keresztül Rimóc és Kupuszina életébe enged betekintést. 

Mohos Zsófia szívében a palóc vidék – vagy ahogyan Mikszáth Kálmán nevezte, Görbeország – különleges helyet foglal el, ugyan maga Budapesten született, tanulmányait is itt végezte, de nagyon sok időt töltött abban a parasztházban, amit még nagymamája vásárolt a nyolcvanas években egy Nógrád megyei zsákfalucskában, Kisecseten. Mivel édesanyja régész, így az, hogy a múlt milyen kincseket őriz, hogy milyen fontos azokkal a jelenben is foglalkozni, amit lehet, átmenteni, az sosem volt kérdés a számára, 14 évesen például kitalálták az egyik barátnőjével, hogy falumúzeumot alapítanak.

„Minden házba becsöngettünk, kaptunk néhány tárgyat, még leltárunk is volt egy füzetből kitépett papírra írva. A múzeumból nem lett semmi, mert felnőtt nem állt az ügy mellé, de valahogy akkor éreztem először, mennyi érték van még körülöttünk. Olyan 17-18 évesen, amikor a fotózás elkezdett jobban érdekelni, feltűnt, hogy egyre üresebb a falu. Ekkor éreztem azt, hogy ezt valamilyen formában meg kellene őrizni. A fényképezőgép pedig ott volt a kezemben, így az eszköz már adott volt, de kellett néhány év, hogy ebből egy saját koncepció alakuljon ki. Hogy megtaláljam a saját hangomat” – mesélte az nlc-nek korábban.

Fotó: Mohos Zsófia

Miközben több nagy és egyéni projekten is dolgozott, több olyan sorozat is kezdett alakot ölteni, amiket a nyilvánossággal még nem, vagy csak részletekben osztott meg, de úgy gondolta, megérdemelnék, hogy más formában is megismerhessük, ne csak az internetre feltöltött képekből, pár soros képaláírásokból. „Egyszerűen én így vagyok bekötve, muszáj sokat mesélnem a képekről, azok történetéről” – mesélt nekünk arról, mi hívta életre az Akik a képből mindig kiesnek című kiállítást. 

Ugyan minden kiállított kép nagyon fontos számára, ha választani kellene a fotók közül, egy hollókői néniről készült felvétel az, amihez érzelmileg különösen kapcsolódik. Sajnos ő néhány héttel ezelőtt elhunyt, Mohos Zsófia el is gondolkozott azon, hogy illik-e így kitenni a róla készült képet, végül úgy döntött, igen, mert így meg tudja adni neki azt az időtlenséget, amit a megragadott pillanatok hordoznak magukban, és ez az, mit a fotózásban annyira szeret. 

A fényképezésben azt szereti, hogy magával tudja vinni a pillanatot, ezzel is kapcsolódva az előbb említett időtlenséghez. „Arra gondolok, hogyha nem örökítik meg azt, hogy Rozi néni kinéz az ablakon, akkor az ott marad, így viszont el tudtam ide hozni Budapestre” – mondta a kiállítás megnyitóján, nekünk pedig azt is elárulta, emellett az is nagyon fontos szempont volt, hogy szerinte az idős hölgy történetét mindenkinek érdemes megismernie. 

Fotó: Mohos Zsófia

„Ő volt az utolsó asszony, aki Hollókőn népviseletben járt, ezért mindenképpen szerettem volna megismerni, szerettem volna, ha mesél arról, hogyan éli meg azt, hogy a faluja egy világörökségi helyszín. Elmondta, nem igazán érti, mit esznek rajta az emberek, de főként a gyerekkoráról mesélt. Mint kiderült, ez neki is így telt, mint a hozzá hasonló idős embereknek. Négy-, ötévesen már dolgoztak, de ezt ők nem élték meg tragédiának, a természetben voltak, egy közösség részeként, és gyermekként talán ennél nem is kellett nekik több. És mondhatjuk, hogy semmi nagy dolog nem történt az életükben, nem értek el óriási sikereket, de mégis annyira bölcsek, és annyira sokat lehet tőlük tanulni.”

Az egyik ilyen dolog például lehet az, hogy milyen szerepet szánunk a tárgyainknak. Régen az emberek kevesebbet birtokoltak, de annak a kevésnek sokkal nagyobb értéke, jelentősége volt. Volt egy idős asszony, aki például még mindig őrzi édesanyja vállkendőjét. „Lehet, hogy ő már évtizedek óta nem él, de lánya néha előveszi, simogatja és olyankor emlékszik” – mondta Mohos Zsófia.

Hozzátette, a kendőt  még értékesebbé tesz az emlékeken túl az, hogy kézimunkával készült. „Nem hiszem, hogy 100 év múlva a fast fashion márkáktól vett darabokat ilyen áhítattal fogja bárki simogatni. Ez a teremtő erő, ami a kézimunkában rejlik, mindig nagyon megfogott engem, mert ez többről szól, mint hogy létrehozok valami szépet, ott van benne a befelé fordulás, elmélyült munka. Mindeközben mi azt mondjuk, nekünk erre nincs időnk, pedig az asszonyok régen is dolgoztak és gondoskodtak a családjukról.”

Fotó: Mohos Zsófia

A tárgyak mellett persze nagyon fontosak a hagyományok is, a kiállításon van egy kép Ilonka néniről, aki a Nógrád megyei Terényben lakik, és az utolsó az országban, aki még mindig saját maga kongatja a templom harangjait. Ilonka néni felmenői is ezzel foglalkoztak, és ugyan gyermekei és unokái már nem élnek a faluban, egyikük kertjében van egy kis harang, hogy legyen, amit a gyerekek meghúzhassanak, vagyis lehet, hogy a család már nem kötődik annyira a településhez, de van egy ősi tudás, ami így is tovább öröklődik.

Vagy éppen lesz, aki most fedezi fel azokat az értékeket, amiket ő tovább örökíthet majd.  Volt, aki állítólag látva, hogy mennyien kíváncsiak a képekre, máshogyan kezdett nézni a családjára, arra, hogyan éltek, és most már ő is büszkén hordja a vasalt szoknyáját, ahogyan azt a nagymamája is tette. Mohos Zsófia szerint pedig ez is azt jelzi, megéri ezeket az embereket fotózni, jó, hogy ez lett a küldetése. 

A megnyitón mesélt arról is, hogy az idősebbek számára mennyire mást jelent az, ha valaki le akarja fotózni őket, hiszen míg mi naponta akár öt szelfit is csinálunk magukról, addig róluk talán egész gyermekkorukban készült ennyi kép. És persze a fotókkal nemcsak nekünk mutatja meg, milyen értéket képviselnek ezek az emberek, hanem nekik maguknak is, számára pedig fontos, hogy adjon azoknak, akiket megörökít.  

Fotó: Mohos Zsófia

És nyilván nemcsak a képeinek szereplői és mi, a közönség kapunk valamit cserébe, hanem maga a fotós is.  Amikor a Magyar Művészeti Akadémia Művészeti Ösztöndíjasaként belevágott egy hároméves projektbe, úgy tervezte, hogy csak néhány ember sorsát kezdi el követni, de rájött, ez nagy hiba lenne, és igyekezett minél több mindenkit megismerni. Ő ugyanis nem úgy dolgozik, hogy odamegy egy helyszínre, készít pár képet, majd továbbáll, sokat beszélget az emberekkel, valós, bizalmas kapcsolatot alakít ki velük, ez pedig nemcsak a munka miatt fontos, ez az egyik legnagyobb örömforrás a számára.

„Így sokkal gazdagabb és sokkal mélyebb volt az, amit átélhettem” – tette hozzá, és meg is osztott egy történetet a kiállításmegnyitó résztvevőivel. „Nagyon párhuzamos valóságokat élek meg néha. Amikor egy szlovák faluban egy 95 éves asszonynál jártam, és fölnézett az imakönyvből, rám mosolygott, akkor így úgy éreztem, hogy egy óriási ajándékot kaptam. Ezek a pillanatok, amikor nem kérdezi senki, hogy hány óra van, de nem is lényeges igazából.” Ez utóbbi pedig egy fontos tanulság volt számára.

Fotó: Mohos Zsófia

Az nlc-nek elmondta, a képeit látva persze nemcsak azt az üzenetet érdemes magunkkal vinni, hogy milyen fontos megállnunk és megélni a jelent, hogy milyen az igazi emberi tempó, hanem az is, hogy oda kell figyelnünk az idősekre. Ez is oka annak, hogy nemet mond arra, amikor valaki megkéri, hagy kísérhesse el őt.

„Nemcsak Rimócon vannak idős emberek, de sajnos valamiért láthatatlanná váltak, egy masszává olvadtak össze a szemünkben, pedig nagyon színes és gazdag az ő világuk is. Érdemes velük beszélgetni, meghallgatni, amit szeretnének mondani. Fontos, hogy türelmesek legyünk, nem irányítom ezeket a beszélgetéseket, hanem hagyom, hogy beszéljenek, aztán abból vagy kisül valami, vagy nem, de nem is ez a lényeg, hanem az, hogy van, akinek ezt elmondhatta.”

Fotó: Mohos Zsófia

Remélhetőleg ez az üzenet pedig sokakhoz eljut, és erre jó esély van, egyre több ember kíváncsi a képeire, és külön örül annak, hogy az a korosztály is érdeklődik és nyitott, akiknek a szülei vagy a nagyszülei nem ehhez a generációhoz tartoznak, így nincsen közvetlen kapcsolatuk ezzel a világgal. 

Mohos Zsófia kiállítása az Aranytíz Kultúrházban (1051, Budapest, Arany János u. 10,) tekinthető meg 2024. január 31-ig.