„Ha felpattantjuk a múlt kapcsos albumát, rögtön szemünkbe tűnik a régi magyar menyasszonyok sárgult fotográfiája: a szendepillantású, karcsúra fűzött ifjú ara, aki merev mirtuszkoszorút visel és fátylaiba burkolva szemérmesen és alázatosan simul, a Jillás, csizmás, marcona tekintetű férjeurához. Közvetlenül a háború évei előtt az illusztrált lapok aktuális jegyespár-fotográfiái már egészen más, átidomult típusokat hoztak: a menyasszony kényelmes, párisi szabású fehér ruhájára, hanyag természetességgel omlik a fátyol. Inkább csak könnyedén jelzett szimbólum a pár szál fehér narancsvirág. A jegyespár póza keresetlen és tudatosan fölényes. A vőlegény simára borotvált arcán ugyanaz a nyugodt derű, amely a menyasszony szeméből nézett bele a fényképezőgép felvevőlencséjébe”
– ír az Új Idők egyik szerzője a hetilap egyik 1922-es számában a jegyespárokról.
Ugyan sok minden megváltozott azóta, a házasságkötés, az esküvő még mindig nagyon fontos és különleges esemény az emberek életében, egy olyan mérföldkő, ami összeköti a múltat a jelent és a jövőt, amit meghatároznak a rítusok és a hagyományok, ahogyan az is, mit szeretne a nagy nép két legfontosabb szereplője, hogy ezekből mennyit akarnak megőrizni, és mennyire akarnak szembemenni ezekkel, esetleg behódolni a legújabb trendeknek.
Menyasszony a tükör előtt, 1940. (Fotó: Fortepan)
Mint mi is írtunk róla, hogy a koronavírus idején, egészen pontosan 2020 augusztusában hozta létre a Magyar Menyasszony Facebook-oldalt Simonovics Ildikó divattörténész, a Magyar Nemzeti Múzeum Textilgyűjteményének kurátora. A közösségi projekt, aminek az volt a célja, hogy 150 év esküvői fotóit gyűjtse össze, nagyon népszerű lett, ami nem is csoda.
„Általában büszkék vagyunk az esküvőn készült képeinkre, hiszen ezeket legtöbbször rengeteg készülődés, tervezés és munka előzi meg. Az esküvő valójában a nők ünnepe, legtöbbünk már kislánykorában elgondolkodik azon, milyen lesz menyasszonyként. Ráadásul a családokban az esküvői képek sokadíziglen fennmaradnak, így az is tud csatlakozni a Magyar Menyasszony gyűjtéshez, aki maga még nem is házasodott”
– nyilatkozta az nlc-nek korábban, és a további tervekről is mesélt, vagyis arról, hogy szeretne a Magyar Menyasszonyokból nagyszabású kiállítást létrehozni, illetve egy könyvet és katalógust is kiadni. A tárlat 2023. december 14-től látható a Magyar Nemzeti Múzeumban, illetve nemrég megjelent a két tervezett kötet is. A Magyar menyasszony – Tanulmányok című könyv több mint hatszáz oldalon ötszáz év esküvőtörténetén kalauzol végig a tudományterület több kutatójának írásain keresztül.
„Minden könyv hozzánk tesz valamit. Ez a könyv azonban nemcsak hozzátesz valamit, hanem nagyon sok mindenben bennünk is rendet tesz. Egy olyan témáról, egy olyan jelenségről, az életnek egy olyan eseményről az emberi életnek, amely fontos átmeneti rítusként, nem egyszerűen két ember magánügye. Ma a menyasszonyok nagy napjának nevezik, de évszázadokra, évezredekre visszanyúló hagyományokkal, akár az ókori Rómában, akár a keresztény, zsidó, keresztény kultúrkörben két családot fűzött össze, és a társadalomnak egy alapvető egységét létrehozva egy társadalmilag fontos esemény volt” –
– kezdte el a kötet bemutatását a Magyar Nemzeti Múzeumban tartott eseményen Kiss Erika művészettörténész és társszerkesztő.
Fotó: Magyar Nemzeti Múzeum
Minden madár társat választ
De hogyan lehet feldolgozni egy ilyen sokrétű témát, ráadásul ilyen időtávlatban?
- A könyvet három részre osztották, a kötet első részében a házasodási hagyományokról és szabályokról lehet olvasni, hogy századokkal ezelőtt és a közelmúltban mit viseltek, mit fogyasztottak erdélyi főurak és felvidéki munkások, hogyan zajlott az ünnepi eseménysor, ha katonatiszt volt a vőlegény, ha zsidó a menyasszony vagy özvegy, mit jelentett a nászéjszaka a tanult polgárlánynak és az álszemérem áldozatainak. Volt idő, amikor a házassághoz vezető út már a születéskor elkezdődött, és érdekes az is, hogy a különböző társadalmi csoportokban megjelent házasodási stratégiák, hogyan fonódtak össze, az, hogy ki honnan származott, milyen osztályhoz tartozott, miből élt a családja, hogyan befolyásolta azt, hogy mikor tartották az esküvőjét, hogy meddig volt fontosabb a boldogulás a boldogságnál, hogy milyen traumákkal járt a párválasztás és a házasság a nők szemszögéből.
- A második rész írásai valamilyen okból ismert, fontos, érdekes vagy szívszorító menyasszonytörténeteket mutatnak be: a nagyhercegnőt, a költőfeleséget, aki nem akar a nemzet özvegye lenni, az amerikai milliomosnőt, akit egy magyar mágnás vesz nőül, az önfeláldozó politikusfeleséget, a dinasztikus küldetést teljesítő királyi hercegnőt, a kitelepített parasztlányt, az imádott, vagy éppen messzire bujdosó színésznőt. Kiderül az is, hogy a felsőbb körökben is voltak szerelemből kötött házasságok, hogy a celebkultúra sem modern találmány, és hogy a színésznőnek az egyik legsikeresebb szerepe a menyasszonyság volt, ahogyan az is, hogy a férfiak is tudnak esendők lenni.
- A harmadik rész a menyegzői reprezentációt mutatja be a legrégibb ismert királyi menyasszonyi ruhától, vagyis Mária királyné viseletétől, a lakodalmi fogásokon és rigmusokon át az ajándékokig, amiket a menyasszonyok kaptak, miközben azt is megismerhetjük, hogyan nyomoznak, dolgoznak a muzeológusok, művészettörténészek, mi ki nem tud derülni egy egyszerű házi videóból. Emellett helyet kapott a nagy pillanat megörökítése, vagyis rengeteg fényképpel illusztrálva betekintést kaphatunk abba is, hogy hogyan pózoltak a fiatal párok a műtermei esküvői fotóikon az 1800-as évek második és az 1900-as évek első felében.
A könyvbemutatót követő, Érdekek és érzelmek című kerekasztal-beszélgetésben a fentiek közül Simonovics Ildikóval sok témát érintett két olyan szerző is, akinek a tanulmányai helyet kaptak a kötetben, de előbb megtudhattuk, hogyan is viszonyulnak az emberi lét ezen fontos mérföldkövéhez.
Fónagy Zoltán történész, Budai Lotti író és Simonovics Ildikó divattörténész (Fotó: Magyar Nemzeti Múzeum)
Fónagy Zoltán történésztől megtudtuk, mindig is érdekelték a hétköznapi élettörténeték, és a társadalomtörténelem révén tudatosult benne, hogy ami az ő családjában történt, vagyis, hogy ez özvegy, főleg, ha gyermeke is van, akkor a rokonok körében keres új társat magának, például elhunyt párja testvérével házasodik össze, egykor ez egy tipikus párválasztási stratégia volt.
Budai Lotti pedig elárulta, a nőtörténeti kutatómunka megváltoztatta a menyasszonyi léthez való hozzáállását, volt olyan pont, amikor az esküvő olyan eseménnyé vált a szemében, ahonnan kezdve a fiatal lányokat egy másik férfinak volt joga megverni, elüldözni és más módokon kínozni, majd jött egy váltás, és szembesült azzal, hogy az esküvő egy fontos lélektani igényt elégít ki, ahogyan teszi azt minden ceremónia, hogy az idősíkok itt találkoznak, és hogy manapság hiányzik egyfajta kettőség ebből a szertartásból, mintha csak az újat akarnánk megünnepelni.
De mi is ez a lélektani igény, ez a kettőség. Mint felvetődött, egy hagyományos társadalomban az emberek születésüktől kezdve azt sajátítják el, hogy életük fő feladata az, hogy a családjuk időbeni folyamatosságát biztosítsák, hogy ők egyfajta láncszemek, és a házasság bizony az az intézmény, amin keresztül ezt a legjobban lehet biztosítani.
A könyvben is szó esik erről, ahogyan szerepel az is, hogy a házasságkötés egyfajta rite de passage, vagyis átmeneti rítus, ami az érinettek és a közösség számára is fontos volt. Ahogyan persze idővel az individuum egyre inkább központba került, a házasság már nem csak utódnemzésről, a következő generáció felneveléséről szól, a lánc folytonosságának fenntartásáról szól, hanem egyre hangsúlyosabb szerepet kap a személyes boldogság, az önmegvalósítás, az önkiteljesítés.
És mikor jelennek meg ezek a szempontok? A 19. században még nagyon tudatosan igyekeznek, különösen a lányokat elzárni minden olyan olvasmánytól, ami ablakot nyitna ezen a hagyományos társadalmon kívüli világra, az áttörés valamikor a 20. században történik meg, és nagy szerepet töltött be ebben a film, a mozi, így egyre több nő horizontján jelenik meg az, hogy igenis, nemcsak a boldogulás és az átmenet biztosítása fontos, hanem igenis joguk van szerelemből házasodni. Persze akkor, amikor még inkább a család érdeke számított, azért akkor is volt olyan szerencsés együttállás, hogy a két fiatal érzelmeket táplált egymás iránt.
Budai Lotti szerint egyébként a tündérmesék világa – vagyis, hogy jön a herceg fehér lovon és a szerelem holtomiglan tart majd – az még a mai generációkra is hat. Példának hozza fel, hogy hiába voltunk túl a szexuális forradalmon, Károly herceg (illetve most már III. Károly király) és Diana hercegnő kapcsolatára eleinte mindenki valós tündérmeseként tekintett, még ha az elejétől fogva voltak jelei annak, hogy ez a kapcsolat katasztrófával végződik.
Bernát Erzsébet menyasszonyi ruhája, 1905.
A sikeres házasság titka
Mint oly sok kérdésben, ebben is nagyon sokat számít az, hogy éppen milyen évet írunk. A fentiek alapján nem nehéz belátni, hogy egykor sikeres házasság volt az, ami társadalmilag elfogadott funkcióját teljesítette, tehát gyermekek születtek belőle, és rájuk szülőknek a társadalmi státuszát sikerült átörökíteni, ha pedig ezt sikerült is emelni azáltal, hogy az utódok később felfelé házasodtak, az pedig a sikeresség netovábbja volt.
Hogy mindez biztosítva legyen, abban nagy szerepük volt a szülőknek, ők találtak párt a gyermekeiknek, ők adták áldásukat a házasságra, pontosabban az asszonyok voltak azok, akik segítettek összeboronálni a párokat, de a leánykérés az idősebb férfi rokonok vagy ismerősök hatásköre volt, igaz, ez sokszor csak formalitás volt.
És akkor szerelemről szó sem volt? Hogy mit nevezünk szerelemnek, mit értünk alatta, azt nem is könnyű meghatározni. Vajon – főleg a mai fogalmaink szerint – lehet-e szerelemről beszélni akkor, amikor a fiataloknak nem volt lehetőségük megismerni egymást, az esküvő előtt csak néhány alkalommal találkozhattak, akkor is főként ellenőrzött körülmények között.
Persze az, hogy valaki rokonszenves-e vagy vonzónak találjuk-e, hogy elbírjuk-e viselni a társaságát, az igen rövid idő alatt is kiderülhet, és mint egy házassági tanácsadó írta a 20. század elején, a jó házassághoz nem szükséges, hogy „a kergető nemi ösztön, amit közönségesen szerelemnek neveznek”, elég a rokonszenv, é persze fontos, hogy a másikat nem találja taszítónak sem külsőjét, sem a személyiségét illetően. És mi szerepel nála az első helyen? Nem, bizony nem az anyagiak, az csak a második, az első az egészség.
Azt, hogy társadalmilag, nevelés és tudás, igények és törekvések alapján nem illő emberek ne kössenek egymással frigyet, mondanunk sem kell
– teszi hozzá.
Az, hogy valaki jó parti volt az, abban azért sokáig nyilván az szerepelt az első helyen, hogy megfelelő volt a családi és vagyoni háttere. Hozzá kell tenni, a polgárosodással az anyagi biztonság ez nem feltétlenül hozományt vagy öröklött vagyont jelentett, máshogyan is előre lehetett lépni, és ezért egyre nagyobb jelentőséget tulajdonítanak a különböző képességeknek, ambícióknak, és nemcsak a férfiaknál, a nők, lányok esetében is egyre nagyobb jelentőséget kaptak a hozomány mennyiségével szemben a személyes tulajdonságok, vagyis hogy fogja vezetni a háztartást, mennyire takarékos.
Mindeközben viszont voltak olyan házassági útmutatók, amikben azért a külsőségekről is szó esett, oly annyira, hogy mellett, hogy szó esett a „megfelelő helyen lévő zsírpárnákról” a nőket hajszínük alapján is kategorizálták, hogy így nyújtsanak támaszpontot a nősülni készülő férfiaknak. „A szőkék rendesen vizenyősebb természetűek, szentimentálisabbak, de egyúttal szelídebbek, nyájasabbak, hívebbek. Míg a barna hajú és fekete szeműek hevesebb, ingerlékenyebb vérmérsékletűek, s kaczérabbak, meg uralomvágyóbbak is” – olvasható az Ámor és Hymen című kalauzban.
Falusi lakodalom, 1931. (Fotó: Fortepan)
Hogy mi volt a pártalálás tere, vagy éppen húspiac, ahogyan egyesek fogalmaznak, azt is mindenképpen érdekes megvizsgálni. A jó kapcsolati háló, a rokonok, ismerősök megbízható információs hálózata segíthetett abban, hogy az eladósorba került lánynak udvarlót, férjet találjanak, és össze lehetett beszélni, hogy milyen társasági eseményen legyen az, ahol a fiatalokat össze lehet ismertetni.
A szűkebb összejövetelek mellett nyilván fontosak voltak a bálok, mert itt bizony nem a tánc, a szórakozás volt a fő szervező erő, hanem az ismerkedés, a fürdőkultúra elterjedésével pedig a fürdőhelyek is fontos piactérré váltak, és valamivel kötetlenebb, lazább körülmények között lehetett találkozni a házasulni vágyóknak. A 19. században pedig megjelentek a társkereső hirdetések is, ami azért nem mindenki tetszését nyerte el. A kötetben idézik is egy levelezőkönyv szerzőjének kritikáját, ami így szól:
Elítéljük határozottan azt, ki a legszentebbet: a szerelmet ily módon mintegy vásárra viszi, nem is találunk kellő kifejezést az ily lépés megrovására, de végre számolnunk is kellett a megfelelő faktorral.
Persze nem mindenki talált párra, de ne gondoljuk azt, hogy mindig ferde szemmel tekintettek arra, ha valaki pártában maradt. Lehet, hogy szerencsétlenségnek gondolták, ha nem sikerült minden lánygyermeket kiházasítani, de egy gazdaságban mindig jól jött egy szorgos kéz, vagyis egy vénlány – és elnézést a megfogalmazásért – de hasznára tudott lenni a családjának, majd ahogyan egyre több munkásra volt szükség a gyárakban az ipari forradalomnak köszönhetően, a nők és lányok is pénzkeresők lettek.
És még valami, a 19. század második felében, utolsó harmadában fokozatosan megjelennek a tanulási lehetőségek a középosztálybeli lányok számára, így ha nem ment férjhez vagy másmilyen okból nem tudott férjhez menni, az nem járt automatikusan azzal, hogy nem tudta megőrizni státuszát.
Esküvő 1912-ben (Fotó: Major Lajos/Fortepan)
A szüzesség vajon mi?
Ha a házasságról van szó, akkor ennek bizony a szüzesség nagyon sokáig fontos feltétele volt, mármint ezt ugye csak a lányoktól követelték meg, és ha valaki idő előtt elvesztette értékét, nem sok jóra számíthatott. A szerzők fel is említettek egy esetet, amikor egy bíró egy szegény lánynak, akin erőszakot tett a munkáltatója, okkal nagyobb kártérítést ítélt meg arra hivatkozva, hogy ha még nagyon gazdag lenne, akkor lenne esélye férjhez menni, de sajnos így, hogy szegény és nem is érintetlen, ez egyenlő a nullával.
Csak fehérben
Számos országokban fehéret csak a menyasszony viselhet az esküvőn, és jaj annak, ki vét ezen szabály ellen. Mint a könyvből kiderült, volt idő, amikor az arák nem viseltek a mai értelemben vett menyasszonyi ruhát a nagy napon, és a fehér szín is csak a 18. század végén jelent meg, igaz, már a 17. században is elterjed a németektől eredeztethető szokás, miszerint a menyasszony a szüzességet jelképezendő valamilyen világos, ezüstös viseletben fogad örök hűséget .
Tegyük hozzá, hogy mi a szüzesség, ki számít szűznek, azt nem is olyan egyszerű definiálni, időben ez is nagyon képlékeny, Az ókorban például azt hitték, hogy a lány szeméből is ki lehet olvasni, hogy átesett-e már élete első szexuális élményén vagy sem, de volt, aki azt javasolta, hogy vigyenek saját maguk által sütött kekszet egy kígyó odújához, és akiét megeszi, az biztosan szűz.
A korai keresztény egyházak szerint a szüzesség például nemcsak egy fizikai állapot, hanem egyfajta lelki minőség is volt, vagyis, hogy annyira erkölcsösen viselkedünk, hogy a férfiak előtt például lesütjük a szemünket, de Szent Ciprián még azt is hozzátette, ha úgy élsz, hogy beléd szerethetnek, nem vagy szűz.
Esküvői fotó, 1919. (Fotó: Fortepan)
A 19. századi házassági tanácsadók pedig óva intették a lányokat a szerelmes regényektől, de azért kezdtünk közeledni afelé, hogy a szüzesség azt jelenti, hogy a nő még nem élt szexuális életet. Nagy változást hozott, amikor körülbelül 500 évvel ezelőtt először tesznek említést a szűzhártya említéséről, bár idővel azért felmerült, hogy ez sem megbízható módszer a szüzesség megállapítására.
Egyes források szerint az, amit szűzhártyának mondanak, az egy olyan képződmény, ami a lányoknál még az anyaméhben jelenik meg, annak a folyamatnak az eredménye, hogy a hüvely “utat tör” a külvilág felé, de ez a kis szövetmaradvány már kamaszkorra sokaknál szinte eltűnik magától, és szinte minden nőnél máshogy viselkedik ez a kis membrán, a meglétét vizsgálni, nézni, hogy véres-e a lepedő az együttlét után, tehát tényleg felesleges.
Hozzá kell tenni, ez inkább azt jelzi, hogy az újdonsült férj erőszakos és türelmetlen volt, mert a hüvely szövete megsérült az aktus során. Mint a könyvben írják, sajnos gyakran előfordult, hogy az első éjszaka traumatikus élmény volt a feleség számára, miközben voltak olyan írások, amelyek óva intették a férjeket attól, hogy erőszakosak, akaratosak legyenek. „A szerető és gyöngéd férj tekintettel van erre, hogy a fájdalmat enyhítse, tompítsa (…) s kíméletből, ha kell nem siet az első közösülésnél, hanem esetleg elhalasztja addig, míg az első váratlan fájdalomtól a nő lecsillapodik” – áll Marie Stopes Szerelmi élet a házasságban című könyvében.
És miért volt olyan fontos, hogy egy lány érintetlen legyen? Mert így lehetett biztosítani, hogy valóban a férje gyermekét hordja majd a szíve alatt. Ezt pedig pénzzel honorálták a nő felé. Már az Ótestamentumban is szerepel, hogyha egy férfi el nem jegyzett lánnyal hál, akkor el kell vennie, és emellett szüzességi pénzt kell fizetnie a családjának. De volt, hogy az az összeg, amit a lány a szüzességért kapott magánvagyonát gyarapította, és meg volt szabva, hogy egy lovagnak, egy nemesnek – tekintetbe véve mennyi földdel rendelkezik – mennyit kellett fizetnie.
Ha valaki ezen felül még hitbért akart juttatni a feleségének, akkor kötöttek szerződést. A dokumentumok alapján ez egyébként nem feltétlenül pénzt volt, volt, aki például szőlőt vagy gyümölcsöst kapott, ez pedig segíthette a nőt a gazdasági önállósodásban, hiszen még akkor is nála maradhatott, ha elváltak vagy nem született gyerek, egyetlen feltétel volt, az elhálás.
Falusi lakodalom, 1916. (Fotó: Fortepan)
Ennyi volt
Ha szót ejtünk az esküvőről, akkor beszélni kell a válásról is. Mint megtudtuk, a protestáns felekezetekhez tartozók, indokolt esetben persze azt megelőzően is felbonthatták a házasságukat, a katolikusok számára, az egyetlen lehetőség a válásra az volt, hogyha áttértek a protestáns vallásra. Volt is egy ilyen fogalom, hogy erdélyi válás, és sokan a monarchia másik feléből, a nyugati feléből is elutaztak Kolozsvárra válni, mert az volt a legegyszerűbb. Akár a társadalmi, etnikai és felekezeti hovatartozást illeti, a 18. században a polgárság körében egyébként még nagyon ritkák voltak a vegyes házasságok.
1895. október elsején léptek életbe azok az egyházpolitikai törvények, amelyek következtében kötelező lett a polgári esküvő, tulajdonképpen ettől kezdve, a házasság jogi szempontból egy polgári jogi szerződésnek számított, ez tette lehetővé a válást. Persze ne gondoljuk azt, hogy a jogrendszer lehetővé tette a válást, azonnal megváltozott annak a társadalmi megítélése a közvélemény hozzáállásával, erről valószínűleg a mostani generációk is sokat tudnának mesélni.
Ami érdekes, ugyan 1895-től lehetséges volt a válás, de egészen az 1950-ben életbe lépett családjogi törvényig válni csak vétkességi alapon lehetett, vagyis meg kellett állapítani a bíróságnak az egyik fél felelősségét, bűnösségét a házasság megromlásában. A leggyakoribb hivatkozási ok a hűtlen elhagyás, ez gyakorlatilag azt jelentette, hogy a pár egy ideje már külön élt, vagyis valakinek magára kellett vállalnia, hogy ő viszi el a balhét.
Illetve mivel a 19. század végén még általános volt, hogy a szülők rendezték el a házasságot, ezért beleírták a polgári törvénykönyvbe, hogyha bizonyítható, hogy a fiatalok nem (teljesen) önszántukból kötötték össze az életüket, akkor érvényteleníthető volt a házasság. Ami érdekes, hogy 1895 után nem ugrik meg a válások száma, az az I. világháború után kezd el emelkedni, és a házasságkötésekre jutó bontóperek száma – noha voltak kisebb megtorpanások – 2010-ig folyamatosan nőtt, majd utána – és ez állítólag elég különleges – csökkeni kezdett.
