Rajzolta: Veress Zénó
– Hát, öregem, én megértelek – mondja a kandúr –, a gazdagság sem fenéig tejfel. Láttam az újságokban, micsoda bohócot csináltak belőled. A hideg futkározott tőle a hátamon, arra emlékeztetett az egész, amikor… izé… de haver, örülök, hogy meglógtál, és újra itt vagy.
Leon kérdőn néz rá.
– Mit csodálkozol? – von vállat Zé. – Azt hiszed, én mindig piaci macska voltam? Na jó, elmesélem, de csak ha megígéred, hogy senkinek nem árulod el. Ha itt a piacon valakinek a fülébe jutna… hát az elég ciki lenne, ugye, érted?
Leon biztatóan bólint.
– Pedigrés alomból származom. Öregem, az első pár hónapban több szurit gyűjtöttem be, mint szúnyogcsípést monszun idején. Volt oltási könyvem, törzskönyvem, útlevelem, egy egész könyvtárra való igazolványom! Amíg kiscica voltam nemigen érdekelt, hogy mi történik velem, jól éreztem magam, játszottam a testvéreimmel, kergettem a tollas labdácskákat és a szőregereket. Aztán egy kislányhoz kerültem, aki babusgatott, ölelgetett, tényleg szeretett, na! Kézzel festett porcelántányérból kaptam minden nap háromszor pástétomot, egy másikba meg tejszínt öntött nekem, teljesen elkényeztetett. De cserébe elvárta, hogy mindent eltűrjek neki. Mikorra felnőttem, már rettenetesen bosszantott, hogy folyton babaágyba fektet, habos selyempaplanba takargat, rózsaszín ruhácskákba és kalapocskákba öltöztet, egy kandúrt, hát érted! Úgyhogy egyszer, amikor nyitva hagyták az ablakot, angolosan távoztam. Némi kóborlás után itt kötöttem ki, a piacon. Itt sokkal jobban érzem magam.
Leon együttérzően megveregeti barátja vállát.
Egyik este, amikor már nincsenek árusok a piacon, furcsa, darus teherautó érkezik. Szürkeoverallos emberek szállnak ki belőle, a villanyoszlopok tetejére csillag formájú dolgokat szerelnek. Amikor mindegyiket felrakták, kinyitják a piac szélén álló szürke szekrényt, és az egyikük matatni kezd benne. Hirtelen szikrázó, színes fények öntik el a környéket, a csillagok világítanak a villanyoszlopok tetején.
Leon felrázza a mélyen alvó Zét.
– Mi az? – nyávog a macska álomittasan.
Leon körbe mutat.
– Ja, holnap kezdődik a karácsonyi vásár. Klassz lesz, majd meglátod.
A kaméleon értetlenül vonja fel a vállát.
– Hát persze, hiszen te azt sem tudod, mi az a karácsony! A dzsungelben nem szoktátok megünnepelni, igaz? A karácsony az egy olyan… ünnep. Feldíszítik a fákat, van körmenet meg mise, tűzijáték a tengerparton, majd elmegyünk megnézni. Nem kell félned, majd vigyázok rád! És a legfontosabb, hogy karácsonykor együtt vannak azok, akik fontosak egymásnak.
Reggelre a piac teljesen megváltozik. A legtöbb standon színes gömbök, csillogó díszek sorakoznak, betlehemi agyagfigurák, mézeskalács, csupa olyan holmi, ami évközben nem kapható. De Leonnak még mindig a szélcsengő tetszik a legjobban. Egy nap azonban a csengő eltűnik. Valaki megvette. Leon szíve összeszorul a bánattól.
Karácsony este együtt vacsoráznak, aztán lesétálnak a tengerhez. Az öböl közepén egy hatalmas, kivilágított fenyőfa áll. A parton zene szól, óriási a tömeg, mindenki vidáman nevet, kiáltozik. Az emberek ölelgetik egymást, és azt rikoltozzák: boldog karácsonyt! Hirtelen színes csillagok robbannak szét az égen, Leon megtudja, hogy ez a tűzijáték. Jól érzi magát, örül, hogy látja a várost egy ilyen csodás ünnepen, örül, hogy ezt az élményt megoszthatja Zével. Amikor véget ér a műsor, Zé egy csomagot húz elő, és szégyenlősen Leon felé nyújtja.
– Boldog karácsonyt, Leon!
Leon óvatosan kibontja a csomagot. Csing-ling, csilingel a szélcsengő, ahogy kiszabadul a papírból. Ez a pillanat többet ér a medencés háznál, a piros sportkocsinál, a sikernél. A kaméleon meghatódva öleli meg barátját.
– Boldog karácsonyt, Zé!
