Reggeli után nagy fontoskodva elindult. Bárki láthatta rajta, hogy ő egy tyúk, aki valahová megy.
Lesétált a földúton, ki a főútra, és elindult Nagymalom felé. Átgyalogolt az egész falun, elhaladt a házak mellett, és akkor meglátta a tökéletes járművet! Nagy volt, piros, ragyogott a napfényben, és a sofőr éppen akkor szállt be. Habozásra nincs idő, ráadásul egy dolog biztos: ez nem szemetes kocsi, és az előző napi szörnyű élmény után Hildának csak ez számított.
Ezzel megy Nagymalomba!
Ráadásul úgy tűnt, rajta kívül még egy csomó embernek támadt ugyanez az ötlete!Férfiak ugráltak fel a kocsira Hildával együtt, mind fényes sisakban. Hildának csodálkozásra sem jutott ideje, úgy kellett kapaszkodnia. A tűzoltóautó – mert egy tűzoltóautót sikerült kiszemelnie magának – elképesztő sebességgel nekilódult. Hilda biztos volt benne, hogy le fog esni. Összeszorította a szemét, miközben ide-oda csapódott, a szél pedig felborzolta a tollait. A feje fölött lévő nagy, ezüstös harang csillogott a napfényben, majd egyszer csak megszólalt: bim-bam, bimbam!
Irtó izgalmas volt, Hilda nagyon élvezte az utazást. Kinyitotta a szemét, és körülnézett. Pont a feje fölött meglátott egy létrát. Kényelmesebb ülőhely lenne, gondolta, és már fel is röppent a legtetejére. Gyönyörű kilátás nyílt előtte, mérföldekre ellátott.
Ami csak az útjukba került – kocsi, kutya, bicikli –, ijedten húzódott le a sövényhez, amint meghallotta a közeledő tűzoltókocsit.
Hilda lenyűgözve figyelte az utat. Ebben a tempóban pillanatokon belül Nagymalomba érnek! De jaj! Hilda megrettenve látta, hogy lefordulnak egy mellékutcába. Ez nem lesz jó, le kell szállni.
– Állj! – rikácsolta. – Állj! Le akarok szállni!
Hirtelen hatalmasat fékezett a kocsi. Aztán a létra mozogni kezdett. Mielőtt Hilda felfogta volna, mi is történik, a létra elindult felfelé, egyre magasabbra és magasabbra. Odaértek a tűzhöz, a létrát pedig feltolták a magas ház legmagasabb ablakaihoz, és egy tűzoltó felmászott, hogy ha valaki esetleg bent szorult a tűzben, megmentse.
Szegény Hilda azt kívánta, bárcsak lenne egy ejtőernyője! A füstölő ablakok egyre közelebb és közelebb kerültek, pedig Hilda igazán nem akart sült csirke lenni! Aztán a létra megállt a ház oldalánál, Hilda pedig megnyugodott, hogy nem tolják be egyenesen a tűzbe. Hallotta, hogy valaki mászik mögötte felfelé a létrán, és már éppen meg akart fordulni, amikor – placcs – hatalmas vízsugár érkezett, Hilda pedig csuromvizes lett.
– Hé! – hallott egy hangot maga mögül Hilda. – Vigyázzatok azzal a locsolócsővel ott lenn! Tegnap már zuhanyoztam!
És a tűzoltó ebben a pillanatban meglátta Hildát: a létra tetején kuporgó vizes kis tollkupacot.
– Jó napot! – köszöntötte Hildát a tűzoltó. – Hát magácska mire készül ott fönn? Nem úgy tűnik, mintha tűzoltó lenne. Na, várjon egy pillanatot, mindjárt leviszem, csak előbb még körülnézek egy kicsit.
A tűzoltó hamarosan visszatért.
– Nincs benn senki, kisasszony. Na, jöjjön, lemászunk.
Levette a sisakját, Hildát finoman felemelte a rúdról, és a sisakba ültette. Hilda hálásan befészkelte magát.
A tűzoltó tényleg nagyon kedves volt, főleg, hogy Hildáról csöpögött a víz. Hilda megköszönte, azon az egyféle módon, amit ismert: egy szép barna tojást tojt a tűzoltónak a sisakba.
Amikor a tűzoltó ki akarta emelni Hildát, megérezte a tojást.
– Hohó, micsoda megtiszteltetés! – mondta, miközben kivette a tojást. – Köszönöm, kedvesem! Igazán jól fog jönni a teámhoz.
Amikor Kishalomba értek, a tűzoltó letette Hildát a tanya kapujában. Hilda kedvesen megcsipkedte a tűzoltó kezét, átszuszakolta magát a kapu alatt, és bevonult az udvarra. Nem mindennap érkezik haza a tyúk tűzoltóautóval. Hilda barátai ámulva nézték.
Csak miután mindenkinek elmesélte az egész napját, jött rá Hilda, hogy kalandjai nem értek véget. Hiszen még nem sikerült meglátogatnia a nénikéjét és az újszülött csibéket Nagymalomban. Holnap újra megpróbálja!
Megjelent a Pagony Kiadó gondozásában.
Illusztrálta Anna Laura Cantone
Fordította Demény Eszter
További mesékért KLIKK IDE
Gyere és jász velünk értékes ajándékokért! Töltsd fel képedet és nyerj!
