Zelk Zoltán: Szavaseigaz Marci

– Te kis Mitugrálsz! – dörmögött a hegy az oldalán csobogó kis forráshoz. – Nem elég neked az én széles oldalam? Csak csavarogni akarsz?

Még a fenyőfák is csóválták ágaikat, de még az öreg tölgy is megrázta száraz, csontos gallyait.

– A kis csavargója! A kis csavargója!

A kis Mitugrálsz nem szólt semmit, úgy tett, mintha megadná magát a sorsának.

– Úgysem ért meg engem senki – panaszolta egy reggel a csókának, amikor az friss vízért ment hozzá. – Inkább hallgatok, és csöndben utat vágok magamnak a földben. Mert mindenáron el akarok menni innen, látni akarom a síkságot és hatalmas rokonaimat, a városokon áthömpölygő folyamokat.

– Nagyot sóhajtott ekkor a kis Mitugrálsz forrás, úgy folytatta: – És ha egyszer megláthatnám a vizek királyát, a tengert is, akkor már semmi más vágyam nem lenne!

Olyan szívhez szólón sóhajtozott szegény, hogy a csóka megszánta.

– Ne búsulj, majd kitalálok én valamit a te javadra.

– Ó – sóhajtott megint a kis forrás –, életem végéig oltaná friss vizem nemcsak a te, hanem egész nemzetséged szomját is, ha segítenél nekem.

– Három nap, három éjjel egyebet se teszek, csak a fejemet töröm! Bízd csak rám! – Azzal elrepült.

Nehezen várta a kis Mitugrálsz az estéket, a reggeleket. De a harmadik nap estéjén, mikor a Hold álomba ringatta a dörmögő öreg hegyet, ott volt a forrásnál a csóka.

– Alig vártalak – sóhajtott a forrás. – Bizony sosem tudom meghálálni, hogy így a szíveden viseled sorsomat!

Egész éjjel suttogtak, tanakodtak. A csóka örült, hogy a kis forráson keresztül végre rászedheti ezt a pöffeszkedő vén hegyet, aki azt hiszi, hogy ő a világ eleje meg közepe. Mit beszéltek, mit nem, senki sem hallhatta, de reggel így szólt Mitugrálsz forráska az öreg hegyhez:

– Nagyapám, a tenger üzent, hogy meghal szomjan, ha nem ihat egy csepp édes forrásvizet! – És olyan keservesen bugyborékolt, hogy a kőnek is megesett volna rajta a szíve.

– Siess hát – dörmögte meghatódva a nagy hegy –, nehogy elkéssél!

Azzal megrázta a hátát, meglazította földjét a forrás előtt, s az vígan csobogott le a hegy lábához. De mire ideért, már egész kis patakká duzzadt, s a fűzfa megkérdezte tőle:

– Hová olyan sietve, kis patak?

– Megyek a nagyapámhoz, a tengerhez, hogy szomjan ne haljon – válaszolta Mitugrálsz nagy vígan.

– Siess akkor – mondta a fűzfa –, a gyökerem végénél van egy folyó, az elvisz a hátán egy nagy folyamig, annak mondd meg, hogy én küldtelek.

Vígan szaladt a kis Mitugrálsz, aki örömében tán a nevét is elfelejtette már. Felült a folyó hátára, s jókedvében kicsipkézte a hullámokat. Hej, de tetszettek neki a csónakok, tutajok, bárkák meg a kunyhók, házak a parton! Így ért a folyamig. Az már messziről rákiáltott:

– Héhó! Tán lassabban is ráérsz!

– Nem lehet – felelte Mitugrálsz bátran –, nagyapám, a tenger…

De erre elnevette magát a folyam.

– Amilyen kicsi vagy, olyan nagyot hazudsz! – mondta fölényesen.

Meg is szeppent egy kicsit Mitugrálsz.

“Csak nem lesz most valami baj – gondolta –, amikor eddig minden olyan szépen ment?!” Jobbnak látta könyörgésre fogni a dolgot:

– Ó, te dicső és nagy folyam! A ködkucsmájú hegy alján élő fűzfa küldött engem hozzád… hogy is mertem volna én a magam kicsiségében ilyen merész útra vállalkozni! A fűzfa nevének hallatára a nagy folyam eltűnődött:

– Egész nyáron róla meséltek nekem a madarak! Nem is lehet annál szebb fa a világon! No! Ülj a hátamra – folytatta barátságos hangon –, elviszlek, ahová akarod!

Így jutott el a kis Mitugrálsz forrás a tengerhez. Nem is feledkezett meg soha a csókáról, s madárral, fel hővel, szálló falevéllel minden évben üzenetet küldött neki.

_{Megjelent a Móra Kiadó gondozásában, illusztrálta: Faltisz Alexandra}

További mesékért KLIKK IDE

Gyere és jász velünk értékes ajándékokért! Töltsd fel képedet és nyerj!