Sven Nordqvist – Findusz elköltözik

Egy hang azonban sehogyan sem illett ide: pang, reccs, pang, reccs. A ház felől jött.

Reggel négy órakor általában minden rendes ember alszik. Pettson szobájában viszont nem mindenki volt olyan, mint minden rendes ember. Ez a valaki Findusz volt.

A kandúr ugyanis kapott egy saját ágyat, egy jó rugózású, igazi kis ágyat, amiben kedvére ugrándozhatott. Mihelyst felébredt, azonnal nekifogott. Pang, reccs, pang, reccs.

Pettson a fejére húzta a párnát.

– Kibírhatatlan ez a lárma! – kiáltotta végül szitkozódva és felült. – Miért nem maradsz csendben, Findusz? Már elfelejtetted, hogy mit ígértél tegnap?

A kandúr abbahagyta az ugrálást és gondolkozni kezdett.

– Mit? Azt, hogy nem ülök többé a kéményre? – kérdezte.

– Nem arra gondoltam, hanem arra, amit már tegnapelőtt meg azelőtt is megígértél – válaszolt Pettson.

– Hogy… nem ugratom a tyúkokat?

– Nem!

– Hogy neeeem… – törte a fejét a kandúr, miközben óvatosan ugrott egyet.

– Azt ígérted, hogy nem állsz neki minden reggel négy órakor ugrálni!

– Miért, már négy óra van? – csodálkozott Findusz. – Azt hittem, csak fél öt.

– Teljesen mindegy – hagyta rá az öreg. – Az a lényeg, hogy korán van az ugráláshoz. Minden reggel felébresztesz, amióta megvan az az ágy. Ha nem fejezed be, ki kell vinnünk.

– Ha nem fejezem be… kivisszük az ágyat? – rettent meg a kandúr.

– Úgy bizony – felelte Pettson.

Findusz töprengett egy darabig, majd így felelt:

– Akkor inkább elköltözöm.

Pettson nagy szemet meresztett rá.

– Micsoda? De hát nem költözhetsz el csak úgy!

– Dehogynem! – vágta rá Findusz. – Ha nem ugrálhatok az ágyamban, akkor elköltözöm.

– Nem lenne jobb, ha inkább megvárnád, amíg felébredek?

– Nem, azt nem lehet! Egy macskának azonnal el kell kezdenie tornázni, ahogy felébred. Különben úgy elmerevedik, mint egy öregember, és csak csetlik-botlik jobbra-balra.

– Értem, értem, de azért mégis… csak úgy elköltözni itthonról! Hogy juthat eszedbe ilyesmi? Hol akarsz majd lakni?

– Hát… azt még nem tudom, talán valami házban – mondta Findusz. – Nincs valahol egy régi házad? Egy kicsi, egész nagy? Olyan, mint egy magas hétvégi ház, csak kisebb? Elég, hogyha csak ILYEN nagy – mutatta, és akkorát ugrott, amekkorát csak tudott.

– A régi kerti vécénk pont ilyen – jutott eszébe Pettsonnak.

– De hát az egy ócska vécé! – kiáltott fel a kandúr és hirtelen abbahagyta az ugrálást.

– Vécében nem lehet lakni! Mi van, ha ugrálás közben véletlenül belepottyanok a lyukba, a kaki közepébe? És egyébként is túl messze van.

– Az nem gond. Idehozom, felállítom a kertben és rendbe teszem.

Pettson teljesen felélénkült a gondolattól, hogy újra szegecselhet meg pepecselhet.

– Majd még meglátom – felelte Findusz. – Ha eltünteted a lyukat, akkor esetleg…

Pettson reggeli után elment a kerti vécéért. Nem volt különösebben nehéz, csak fel kellett raknia egy talicskára és eltolni a kertig. Az öreg ott aztán felállította, kiszedett belőle néhány deszkát, és addig fűrészelt meg szegecselt, hogy délutánra el is készült a ház.

Eljött az ideje, hogy az öreg és a kandúr átvigye az ágyat. Miután beállították, Findusz kipróbálta az ugrálási magasságot. A ház mérete pont megfelelt az ugráláshoz. A kandúr sehol sem verhette be a fejét a plafonba, és a vécét rejtő lyuk is eltűnt.

– Jó kis ház lett belőle – örült Findusz. – Nagyon kedves ember vagy, Pettson.

– Nem ezen múlt – motyogott az öreg –, csak szeretek reggel tovább aludni, mint te.

_{Megjelent a General Press gondozásában, illusztrálta: Sven Nordqvist}

További mesékért KLIKK IDE

Gyere és jász velünk értékes ajándékokért! Töltsd fel képedet és nyerj!