Nem mondhatom el magamról, hogy gyermekkorom óta élek a mesék bűvöletében. Szerettem a meséket, volt is kedvenc, de nem volt benne több. Magyar nyelv- és irodalom tanár lettem, de inkább a líra vonzott. Aztán 5 éve minden megváltozott. A drámapedagógusi tanulmányaim során egy gyakorlaton előkerült egy láncmese és én azt éreztem, hogy mesélni szeretnék. Sorra kutattam mindent a mesékkel kapcsolatban, a hagyományőrzés világából, így végeztem el az Így tedd rá! és a Pompás Napok módszer alapképzését. Aztán eljutottam Boldizsár Ildikóig, akitől tanulhattam is Egerben, s lettem alkotó-fejlesztő mesepedagógus.
Közben meséltem az iskolában, majd délután a saját JÓperenciámban. Idén a Mesefaiskola 60 órás képzésén mélyítettem az élőszavas mesemondásról a tudásomat és szereztem bátorságot, hogy úgy meséljek, ahogy addig nem mertem. Nagyon szeretek foglalkozásokat tartani, de mégjobban mesélni, átadni a képeket, kinyitni a meselátó szemeket. Műmeséknél leginkább a Papírszínházas előadást részesítem előnyben, szerintem csodás atmoszférát teremt.
Népmeséknél, legyen az magyar, vagy bárhonnan érkező, fejből és szívből mesélek, kizárólag az élőszavas mesemondás létezik. Meséltem, mesélek felnőtteknek, kamaszoknak, szomorúaknak, boldogaknak. Minden mese mindenkié és minden embernek hallania kell őket, kortól, nemtől, mindentől függetlenül. Jelenleg egy meseszakköröm is van az iskolában, ami azért különleges, mert tanítványaim mindegyike különbözik, sajátos nevelési igényű és így csodálatos. A mese pedig itt is, ott is, mindenütt IS tudja a „dolgát”.
