Németh Zsófia vagyok, magyar nyelv és irodalom szakos bölcsész és tanár, gyógypedagógus és Népmesekincstár foglalkozásvezető. Öt éve végeztem el Bajzáth Mária Népmesekincstár mesefoglalkozásvezetői képzését, azóta járom mesés utamat. Rendszeresen mesélek a nagykanizsai Szivárvány EGYMI fogyatékossággal élő diákjainak. Eleinte csak a népmese napján és saját osztályomon belül meséltem, de egyre több kolléga kérte, menjek, meséljek náluk is. Így lettem látogatója az óvodai csoportunknak, illetve a fejlesztő iskolai tagozatnak, ahol súlyos, halmozottan sérült gyerekeknek ültek a hallgatóságomban.
Szívet melengető volt látni, hogy a gyerekek nem csak engem, de a korábban már hallott mesét is felismerik, örömmel fogadják. Három éve meseszakkört is vezetek, ahová egyre több diákunk jelentkezik heti rendszerességgel mesét hallgatni, mondókázni. Alsós és felsős korosztálynak külön mesélek ilyenkor, mert – bár fogyatékosságuk miatt elmaradnak az ép gyermekektől – életkori sajátosságaik miatt más érdeklődési körük van, más mesék kötik le őket. A kisebbeknek rövidebb mesékkel készülök, melyek segítenek helyet találni nekik a világban, a nagyobbaknak már különféle szerepmintát adó mesehősöket mutatok be, kicsivel komolyabb mondanivalóval rendelkező meséket viszek.
Nem egy alkalommal csodálkoztam el azon, hogy a mesék elvont világa milyen könnyen talált utat az értelmi sérült kamaszokhoz, hogyan ismerték fel magukban a jó és rossz tulajdonságokat egyaránt. Az idei évben pedig lehetőségem nyílt autista gyerekeknek mesélni, ami érdekes kihívásnak bizonyul, magam is kíváncsian várom, mire jutunk a mesékkel. Számomra a mese varázslat, amellyel egy kis időre kiszakadhatunk a hétköznapokból, a felnőttek kicsit gondtalan gyermekek lehetnek, a gyerekek pedig mindent legyőző mesehősök, legkisebb fiúk és okos leányok. A mese összeköt, vigasztal, tanít, tanácsot ad, szórakoztat, megborzongat, megnevettet, utat mutat, elringat, elvarázsol. Büszke vagyok rá, hogy a mesék engem a Szivárvány EGYMI „mesés” Zsófi nénijévé tettek.
