Mindössze száz kilométert autózik az ember Budapesttől kelet felé, mégis mennyire megváltozik minden! Nógrád megyében, Nagybárkányban járunk, szemet nyugtató cserháti dombok között. Gyönyörű panoráma, mégis szűkös kilátások.
Ahogy lecsúszó településeken látni: az iskola dédelgetett kincs. Innen lehet továbblépni, az alsóból a felsőbe, a hetedikből a nyolcadikba – és hátha nincs vége utána sem a létrának! Hátha van még feljebb! Középiskolába is talán? Vagy egy jó munkahelyre? Sokaknak sajnos itt véget ér az egyre feljebb vezető út. De amíg a suli tart, addig az élet olyan reményteli, addig az ember bármit elképzelhet magának! És ki tudja, ez az erő talán mégiscsak továbblendít a hátrányból, sőt a halmozott hátrányból is.
Hogy mi mindent jelenthet itt egy iskola, a falu saját, és persze egyetlen iskolája, az már csak abból is kitűnik, hogy bár van az intézménynek rendes, hivatalos, szép hosszú neve (úgy hívják, hogy Bátonyterenyei Bartók Béla Térségi Általános Iskola és Alapfokú Művészeti Iskola Nagybárkányi Tagintézménye), itt mindenki becézi: “Új iskolának” mondják, a másik épületét pedig “Kis iskolának”. De
ha írásban beszélnek róla, akkor meg AZ ISKOLA. Igen, tényleg csupa nagybetűvel írják.
Merthogy mindenki itt tanult valaha. Mindenki, aki Nagybárkányban született az elmúlt nyolcvan évben. Akik ma itt élnek, sőt azok is, akik az iskolában tanítanak. Luczáné Lénárt Ágnes igazgató például, aki a harmincnyolcadik tanévét kezdte itt… Mint meséli, itt nagyon jó, személyes a kapcsolat a szülőkkel. Nem csoda, hiszen legtöbbjüket szintén tanították…
Van némi bája annak persze, ha Új iskolának nevezünk valamit, ami már harminchárom éves, és sosem volt felújítva. Típusterv alapján készült a nyolcvanas években, szertár és tornaterem nélkül. De a tanárok-gyerekek így is boldogok voltak vele, végre nem kellett délelőtt és délután is tanítani, átjárni falvak és épületek között. A kicsik – elsőtől harmadikig – maradtak a régi épületben, a nagyok pedig jöttek az újba, amelyben tornaterem ugyan nem volt, de mosdó igen, ami nagy dolognak számított, hiszen a régi épületben az udvarra kellett kijárni.
A meleg víz szintén hiányzott, ahogy ma is, de volt angol vécé, ami viszont meg otthon nincs mindenkinek még ma sem…
Amikor azt kérdezzük az igazgató asszonytól, miben különleges az iskolájuk, kissé csodálkozva elmosolyodik. “Különleges? Egyszerű kis falusi iskola. A gyerekek kilencven százaléka HHH, 93 százaléka roma, a szüleik az önkormányzatnál, a közmunkaprogramban dolgoznak.”
HHH, vagyis halmozottan hátrányos helyzetű. Nézegetjük a tablóképeket a folyosón – minden másnál látványosabban mesélik el egy tipikus kelet-magyarországi falu sorsát. Látjuk a nyolcvanas évekbeli tablóképet, rajta vagy húsz végzős változatos nevekkel, köztük egy-két roma gyermek. Látjuk a kétezres évek tablóit: még mindig sok fővel, de már elvétve látni nem cigány tanulót. És látjuk a négy évvel ezelőtti táblát, rajta hat darab portrét – két családnév váltakozik. “Ennyi végzősünk maradt – mondja Ágnes. – Sokan lemaradnak, kibuknak vagy elviszik őket. Ha az anya is munkát kap városon, viszi magával a kicsiket.” Megfogyatkozás és szegregáció. Pedig hat-hétszáz lakosával még ez a legnagyobb falu a környéken. Ami jó a dologban, az talán az, hogy kevesebb gyerekre több figyelem jut: az átlagos osztály tizennégy fős itt.
Ebben a pillanatban kicsengetnek. Vagyis egy kislány kicsenget. Merthogy itt nincs elektronikus csengő, a csengőfelelős kijön a teremből a megfelelő pillanatban, és megnyomja a gombot a falon.
A szünet után tornaóra kezdődik. A tanár úr vezényel: a gyerekek széttolják a padokat a teremben, sorfalat alkotnak, és indulhat a bemelegítés. Ott, helyben. A futáshoz azért a “többfunkciós folyosót” is igénybe veszik – ahogy Ágnes fogalmaz. A “Kis iskolában” ugyan kialakítottak egy tornaszobát, két év után életveszélyessé vált, alá kellett dúcolni.
Az intézmény egyetlen mosdója szintén harminchárom éves, és ez meg is látszik rajta. Felújításra nincs pénz, maguk a tanárok meszelik ki évente. Illetve tavaly kicsit muszáj volt szépítgetni a fiúvécét (úgy látszik, a lányok rendesebbek).
Az igazgatónő azt mondja, a gyerekek nagy része szépen megtanulja a higiéniát, többségüknél szerencsére azért van otthon is fürdőszoba.
Számítógép viszont nincsen, amit most különösen fájlal, hiszen kis közösségük utolsó helyen áll a mosdófelújítást célzó szavazáson. “Vécé van, internet még nincs – mondja Ágnes. – Hát, reméljük, szavaznak majd ránk azok, akiknél mindkettő van…“
A dologban a gyerekek is igyekeznek segíteni – a maguk módján. “Elmesélem öcsém az iskolánkat / Nyisd ki a szemed és csukd be a szádat! / Sok itt a jó arc, sok itt a csaj / Nincs rendes mosdónk, ez itt a baj!” – a műfajban nyilván hiánypótló vécérap sorai napok múlva is visszhangoznak a fülünkben.
Szavazz, hová menjen idén a felújító brigád!
A Domestos gyártója, az Unilever jóvoltából 2016-ban második alkalommal valósulhatott meg az Iskolamosdó Felújítási Program, csodálatos eredményekkel. A pénzgyűjtő akció értelmében minden Magyarországon, kiskereskedelmi forgalomban értékesített Domestos termék után 5 forint adomány jutott általános iskolák mellékhelyiségeinek felújítására. Az akció során összesen 13 637 635 forint gyűlt össze, amelyből három mosdó is újjászülethetett. Az NLCafé weboldal kiadója, a Central Médiacsoport szintén vállalta egy iskola megszépítését. 2017-ben újabb akció indul, hiszen rengeteg még az elhanyagolt suli! Szavazz, idén melyik kis közösség érdemelné meg az adományt!
A cikk a Domestos iskolai mosdófelújítási programjának részeként készült.